14

 

Nagyon kellemes álom volt. 

Tory, az Alexszel kissé didergősen végigvirrasztott éjszaka jutalmaként, barátai társaságában több „kameraállásból” újra és újra megnézhette Mark, és vele együtt természetesen Brian távozását a falu szélén.
Álmában nagyokat integetett és hatalmas, csicsergős búcsúcsókokat fújdolgált utána... tehát megtette mindazt, amire a valóságban nem volt lehetősége, mert túl feltűnő lett volna. 

Valami óriásit csattant. Ezen eléggé meghökkent, még álmában is, mert semmi ilyesmire nem emlékezett, sőt csinálni sem akart semmit Briannel, ami így szólhatott volna.
Ez inkább fa ablaktáblák és vakolt fal konfrontációjának hanghatására hasonlított.
Muszáj volt hát utána nézni a dolognak. Úgy érezte vért izzad, míg kinyitja a szemeit.

Még nem volt egészen magánál, de arra tisztán emlékezett, hogy a reggeli lefekvés előtt Jodie és a többiek lelkére kötötte : vacsoránál előbb ne verjék ki az ágyból, legfeljebb nagyon indokolt vészhelyzet esetén, de akkor is erősen mérlegeljenek, mielőtt felkeltik az alvó oroszlánt, mert annak jó vége nem leend.

Na ehhez képest most hunyorgott a világosságtól, tehát semmiképpen nem lehet este... hacsak nem szereztek be pár nagy teljesítményű reflektort.

Hogy teljes legyen a képzavar, intenzív kávéillatot is érzett.

– Nem... nem... nem... Neeeeem!

– Deeee igen. Azt üzenik, hogy nem tanácsos átaludnod az egész napot – szólalt meg szinte közvetlenül mellette Jodie.

– Az üzengetős vajon eltisztul a környékről, ha darabokban hajigálom ki a postását?!

– Ugyan miért büntetnél meg bármelyikőnket is, mikor ágyba kapod a kávét?

– Talán mert kifejezetten kértem, hogy ne tegye... ?

– Ja igen, a feladó erre is gondolt, és azt kérte közöljem veled, csak azt tiltottad meg, hogy hozzon neked, azt nem, hogy küldjön.

– Azt hiszem némi finomhangolásra szorul a kommunikációnk – fejelte be a párnát Tory. – A feladó tehet nekem egy szívességet.

– Egy szívességgel már meg sem elégszel? – húzta el a gőzölgő csészét Jodie húzódozó szobatársa orra előtt.

– Te is elmehetsz a fenébe.

– Nagyon agresszív vagy ma – állapította meg a küldönc, de nem vette zokon.

– Meglehet azért, mert keveset aludtam az éjjel, szóval igazán rászolgáltam VOLNA a különleges bánásmódra.

– Alex szerint sokkal brutálisabb ébresztőre van kilátásod, ha ágyban maradsz. Valami meglepi program készül, hogy addig se unatkozzunk, míg a lovagok hazatalálnak.

– Pontosabban?

– Közelebbit ő sem tud, de a helyedben én gyorsan öltöznék, mert a szervezőket ismerve én sem számítok semmi jóra.

– Nagyszerűen el tudják rontani az ember hangulatát, ha netán már éppen kezdené élvezni ezt az egész őrületet.

– Tudtam, hogy bírni fogod! – örvendezett az elejtett megjegyzésnek Jodie. 

De elkiabálta, mert az ágyból kievickélő Tory tekintete tegnapi, rövid ujjú alapruhájának aljára esett. Aztán meg a hosszú ujjúéra...

– Hogyaza...

– Állj, ne folytasd! Csukd be a szemed, vedd fel azt, ami a kezedbe akad, a többit kimossuk kaja után. Szerintem mindannyiunknak akad már pár koszos rongya.
 

Jodie indítványát példamutató tett követte, és két kisebb méretű málhával a vállukon csörtettek le az étkezdébe, ami ebben az időpontban üdítően néptelen volt.

A többiek vagy gondolatolvasók voltak, vagy ugyanarra a lesújtó eredményre jutottak, mint alig tíz perce Tory, mindenesetre a székük mellett az övékéhez hasonló, kisebb-nagyobb batyukkal várakoztak az utolsó befutóra.

Kedélyes viháncolás közepette hagyták el a fogadót... amire szinte azonnal lecsapott egy csapat turbános haramia, és a hangokból ítélve fenekestül forgatták fel az épületet.

Senkit sem kellett noszogatni, hogy szaporázza a lépteit. Ezáltal megmenekültek attól, hogy a „hitetlen kutyák” kötélen vezessék őket a várkapu előtt felállított fogdába, hogy ott várják be a nap vége fele beérkező felszabadító csapatokat.

Rögtön nem volt olyan szörnyű program a mosás.

A patakparton aztán csakhamar kezdetét vette egymás mosótudományának cikizése, és a csipkelődés fokozatosan változott át igencsak sikamlós, kétértelmű megjegyzésekké, majd némi suttyomban elkövetett fröcskölődésből visongós vizesruha csata bontakozott ki, párna híján ugyanis vizes ruhák repkedtek az ellenfelek közt.

Hogy a játék még csak véletlenül se laposodjon el, a pasik gondoltak egyet, az „összvíz” viszonzása helyett begyűjtötték az intimebb jellegű muníciót és magastérdemeléssel iszkoltak a vérszemet kapott fehérnép elől, akik éles hangon követelték vissza túszul ejtett fehérneműiket.

Páran kivonultak az alacsonyan szálló bombák hatósugarából és onnan szurkoltak az egyre ázottabb harcosoknak. 
Tory kezdett egész jól szórakozni a rendhagyó zálogosdin, míg a társasjáték addigi résztvevői össze nem fogtak és a partvonalról kibicelők ellen nem fordultak. Ez ugyan még hagyján lett volna, de az ellenük fordulást a csuromvizes ruhákkal akarták foganatosítani.

– Ha vizes lesz a hajam, meghalsz! – dörrent Tory a felé lendülő Adamre úgy, hogy a férfi megdermedt a mozdulat kellős közepén és saját magát öntözte meg bőségesen.

– Már megint morogsz, mylady? – szólalt meg az ismerős hang közvetlen közelről.

Torynak fogalma sem volt, mikor settenkedhettek mögéjük a zenészek, méghozzá teljes létszámmal. Némi elégtételt érzett Alex karikás szemei láttán, de ez nem tartotta vissza attól, hogy pontosítsa a férfi feddő észrevételezését.

– Most nem morogtam, hanem fenyegettem.

– Mi kifogásod pár csepp víz ellen?

– Az idegbajhoz sok, ahhoz, hogy tiszta legyek, rohadtul kevés.

– Úgy nézem, tudnál értékelni egy kád forró vizet...

– Értékelni? Ölni tudnék érte! Életemben nem éreztem magam ilyen koszosnak, pedig túl vagyok már pár sátorozáson... de most mintha ragadnék a piszoktól... ehh... – rázkódott össze a nő, és megpróbálta letörölni magáról az imént felpanaszolt, láthatatlan mocskot.

Alex együttérzően pislantott Tory-ra, aztán elgondolkodva tekintett körbe társain. Csak a szemeik „társalogtak”, aminek eredményeként egy mukk nélkül léptek hallótávolságon kívülre. Rövid és halk kupaktanácsot követően feltűnés nélkül intették magukhoz közelebb a pancsoló kommandósokat.

– Éppen lenne egy javaslatunk, ha alaposabb tisztálkodásra vágytok... – kezdte Jenny. – Ugyan nem meleg víz, de nem is kézmosó lavór. És ölni sem kell érte.

– Ölni nem... hanem? – várta a folytatást Tory.

    Törölközővel, váltás fehérneművel a tatyójukban, egyenként szállingóztak a megbeszélt találkahelyre a falu szélén, onnan pedig egy-egy zenész társaságában sétáltak tovább, mintha mi sem lenne természetesebb. Holott megölte őket a kíváncsiság, mert útikalauzaik eléggé titokzatosan adták elő magukat.

Az erdő szélén a duók bevárták egymást és onnan már együtt, de még mindig óvatosan lépkedtek tovább. Térdig érő fűben gázoltak egyre mélyebbre az erdő sűrűjében.

Szinte már természetes volt, hogy Tory nem bírta tovább cérnával.

– Hova is megyünk pontosan? – érdeklődött suttogva.

– Fürödni – súgta vissza Alex, mert ki más is lehetett volna a „párja”.

– De miért lopakodunk?

– Mert nem szeretnénk, ha mindenki odajárna.

– És miért suttogunk?

– Te kezdted...

Az előttük haladók lábujjhegyen felkuncogtak, a menet elejéről lepisszegték őket.

Tory bosszúsan legyintett, majd váratlan mozdulattal a legközelebbi bokorba lökte a gyanútlan férfit. Gúnyos mosolya rögvest az arcára fagyott, és késlekedés nélkül menekülőre fogta. De az egyre magasabb fűben esélye sem volt a bozótosból támadásba lendülő Alex-szel szemben, aki azonban elszámította a lendületet, így mindketten elterültek az aljnövényzetben. 
A többiek a fejüket csóválva lépkedtek el mellettük.

– Komolyan mondom, mint a gyerekek. Nem bírtok ti rendesen meglenni egymással? – pirított rájuk Frank rosszallóan.

– Micsoda savanyú emberek vannak! – grimaszolt utána rendhagyó békaperspektívájából Tory, majd nagy kegyesen elfogadta Alex segítő kezét a feltápászkodáshoz. – Remélem legalább a gyalogtúra megéri...

– Mondd meg te, mylady – húzta félre az eléjük hajló szomorúfűz ágat Alex és maga elé tessékelte a nőt.

Tory-nak szeme-szája elállt az elé táruló látványtól.

A zenészek mesébe illő, miniatűr vízeséssel rendelkező kristálytiszta tavacskához vezették őket.

A bennfentesek nem törődtek tovább a tátott szájjal bámuló újoncokkal, hanem ledobálták a felesleges ruháikat, majd káprázatosan kivitelezett csukafejesekkel, valamint kevésbé bravúros hasasokkal és seggesekkel csobbantak a vízbe. 

Tory, reményei szerint, feltűnés nélkül szemrevételezte a ráérősebben vetkőző Alexet.

– Fenséges kilátás, ehhez kétség sem fér – jegyezte meg mellette Jodie igencsak kétértelműen, de legalább halkan. 

Tory arcát enyhébb pír öntötte el. A férfi tökéletes időzítéssel pontosan ebben a pillanatban nézett a bámészkodóra, akinek ettől a maradék vére is az arcába szaladt, és zavarában görcsre húzta a ruháját összetartó zsinórt.

Jodie készségesen sietett a segítségére. Tory egyre elszántabban igyekezett szabadulni az alkalmi kényszerzubbonyból, mivel nem kis bosszúságára Alex jelét sem mutatta, hogy az elkövetkező percekben csatlakozna már javában lubickoló társaihoz.

– Nincs neked jobb dolgod? – morrant rá a férfira, mikor végképp megelégelte egyre kínosabbá váló figyelmét.

– Momentán? Ettől jobb eszembe se jut... – vigyorodott el Alex és egy szál boxerben egy fatörzsnek támaszkodva várta a végkifejletet.

Igyekezetüket ekkor siker koronázta, de Tory pillanatnyi megkönnyebbülését szinte azonnal váltotta egy még kényelmetlenebb érzés, hiszen nem volt rajta más, csak egy bugyi és egy falatnyi top. Valamint egy változatlanul zavarba ejtő tekintet.

– Ne bámulj!

– De ha egyszer van mit... – tárta szét a karjait ártatlanul a férfi, majd határozottan megindult feléjük. – Na hölgyeim, boszorkánypróba! Vízbe veletek!

Jodie sikítva iramodott a tó sekélyebb partja felé, Tory merészen szembefordult vele.

– Meg ne próbáld, különben este nem fogsz zenélni!

– Ugyan miért nem? – érdeklődött fölényesen a pasas.

– Nem lesz mivel... – törte le a férfi kilátásba helyezett akcióját Tory egy sokat sejtető pillantással.
– Mim nem lesz hozzá, kezem vagy hangszerem?
– Nem szeretnéd te azt tudni.

– Nem te akartál véletlenül fürödni? – vont vállat Alex, és a legközelebbi kőről hibátlan fejest ugrott a vízbe.

A nő immár zavartalanul kontyolta feje búbjára a lófarkát, így ereszkedett szép lassan a tóba. Bemelegítésként úszni kezdett, de azt olyan körülményesen csinálta - bizonyos testrészeit kímélni akarván a víztől -, hogy Alex nem állta meg szó nélkül.

– Rossz nézni amit te úszás címén művelsz.

– Senki se kérte, hogy nézd – vágott vissza Tory és a tó másik partja felé vette az irányt.

Egy félreesőbb részen alaposan lecsutakolta magát, elvégre tényleg ezért jött, majd ráérősen tempózva, a bőszen vízicsatázóktól biztonságos távolságot tartva, alaposabb felderítést végzett. Vágyakozva nézett a visszafogott morajlással alázúgó vízesésre, mert egy kiadós dögönyözéssel egybekötött zuhanyt még el bírt volna viselni, de aztán beletörődő sóhajjal lemondott erről az élvezetről. Inkább arra figyelt, hogy ne sodródjon túl közel az elefántmódra fürdőző társasághoz, ahol épp ebben a pillanatban pörögtek fel az események.

Érdeklődve várta a csata végét, amikor egy gazdátlan rongycsomó landolt mellette. Reflexből felmarkolta mielőtt elsüllyedt volna, és meglepetten konstatálta, hogy egy igen ismerős kalózkendő került a birtokába. Mire hiányolni kezdte volna belőle jogos tulajdonosát, az már meg is jelent előtte, mint Vénusz a habokból, csak a kagyló hibádzott az összképhez.

Alex kisimította az arcából a haját, Tory pedig a kendővel a kezében hátrált egy tempónyit.

– Az ott az enyém – jelezte a férfi.

– Képzeld, rájöttem... pedig már azt hittem ránőtt a fejedre – kuncogott Tory, hogy leplezze zavarát.

A férfi a rablóvezéres fejrevaló nélkül is észveszejtően jól nézett ki, ha nem jobban. Tory szemei szinte itták a nem várt látnivalót, minden ezzel ellentétes elhatározása, és újra növekedésnek induló zavara ellenére sem tudott másképp tenni. 
Közben észre sem vette, hogy ösztönösen hátrál az egyre közeledő pasas elől, miközben egyetlen biztos pontként egyre görcsösebben kapaszkodik a túszul ejtett kendőbe.

– Ha kigyönyörködted magad, visszaadhatnád – javasolta Alex kedélyesen, mire a nőből előbújt a kisördög.

– Vedd el, ha tudod! - grimaszolt rá, és immár tudatosan rákolt el a férfi közeléből.

– Veszélyes játékba kezdtél, mylady! – intette Alex és kígyóként siklott a nő után a vízben. 

Tory rögtön tudta, hogy nagyot hibázott. Nyugtalanul nézett egérút után, de sikeresen becsapdázta magát. Háta mögött a vízesés zuhogott, és bármelyik oldalra szökött volna, a férfi egyetlen karcsapással beéri.

Reménytelen helyzetét felmérve lecövekelt és békülékenyen nyújtotta a férfi felé zsákmányát.

– Tessék, itt van, visszaadom – kapitulált... volna, de Alex pillantása semmi jót nem ígért.

– Ezzel elkéstél szép hölgy, ezért már bűnhődni kell! – vette vissza az erősen személyes jellegű holmit a férfi, és a következő pillanatban...

Tory dermedten állva kapkodott levegő után a váratlan hidegzuhany alatt, és magáról megfeledkezve felsikított. Rögtön ezután meghallotta Alex nevetését, majd egy meleg tenyér fonódott a karjára és kihúzta az ostorozó vízsugarak alól.

Először azt se tudta, hol van, mert a vízesés ugyan ugyanúgy morajlott, mint az imént, de az erdő zajai eltompultak. Tory kiseperte szeméből a vizet, hogy rendesen a szemébe tudjon nézni a merénylőnek és lássa, hova keveredett. A vízfüggöny mögött voltak.

Jókorát vágott a kajánul vigyorgó pasas mellkasára, ám a folytatás megakadályozták a csuklójára bilincsként fonódó ujjak.

– Alávaló gazember... – kezdte volna Tory, de Alex csodáló tekintete belefojtotta a mondat végét.

– Istenem, tudtam, hogy hullámos! – dörmögte a férfi lenyűgözve.

– Basszus, még az is! Van fogalmad róla mit szenvedek, míg kisimítom?! – kapott a hajához Tory felháborodva.

– És milyen feleslegesen – jegyezte meg a férfi és a még mindig túszul tartott csuklójánál fogva közelebb vonta magához a nőt, míg a másik keze a vizes loknik közé csúszott. 
Egy tincset játékosan feltekert, aztán elkalandozó tekintete összeakadt az őt lélegzetvisszafojtva, dermedten bámuló Tory-éval.

A pillanattól megrészegülve nézték egymást, a légzésük elnehezült, szívük minden dobbanása hangosan dübörgött a fülükben.

Vízpermet araszolt le az arcukon.

Lassan, tétován mozdultak, mintha csak attól tartottak volna, hogy a másik hirtelen köddé foszlik. Tágra nyílt szemmel nézték egymást egyre közelebbről, míg már életlenné vált a kép.

Alex elengedte Tory csuklóját, s miközben a hűvös tenyér bolondul kalapáló szíve fölé simult, az ő keze a lány hátára siklott s úgy vonta még szorosabban magához.

Mély sóhaj szakadt fel belőlük, ahogy a szájuk végre összeért. Villámcsapásnál intenzívebben cikázott át rajtuk a vágy...

A vágy, hogy még jobban, hogy még teljesebben és, hogy soha, és hogy mindig... 
Nem is aprózták el a dolgot, az első tétova, már-már szűzies csókok nagyon gyorsan csaptak át egyfajta fékezhetetlen őrületbe.

Már nem érezték a víz hidegét, szinte forrt körülöttük minden, ahogy egyre jobban elragadta őket az érzések vihara.

13

       

      A lármás vacsorázók között kicsiny, néma szigetet alkottak az összeesküvők.

Bár az összeesküvés még nem volt biztos, mert egyelőre erősen emésztgették a Tory által nagy vonalakban felvázolt „ötletet”.

Közlési és vélemény nyilvánítási kísérleteik rendre tétova, döbbent sóhajokba és hangtalan tátogásokba fúltak.

Végül Vic vállalta magára az erőt próbáló feladatot. Komor arccal, csőre töltött, Tory-ra szegezett mutatóujjal emelkedett szólásra.

– Te... khm... Hölgyem, magácska... nagyon... naggyon galád! – a szeme ekkor furcsán villant, arcára torz vigyor ült ki. – Zseniálisan galád!

Ezzel megtört a jég, szinte mindannyian egyszerre kezdtek beszélni.

– Ez oltári! – tört ki Markból is az elismerés. – Egy egész nap Brian nélkül?

– Akár – vonta meg a vállát Tory. – Hacsak nem volt cserkész, nyomolvasó...

– Bőrharisnya – nyikkant közbe Adam.

– Én miben segíthetek? Segíthetek egyáltalán? - tüsténkedett a vőlegény.

– Valójában rajtad áll vagy bukik a dolog...

– Hhogyhogy?

– Mivel visznek benneteket a szentföldre?

– Gondolom szekérrel...

– És vajon elfér azon a szekéren egy potyautas, észrevétlenül?

Mark vonásain megjelent Vic torz vigyorának az ikertestvére.

– Ha nem, még mindig lefizethetjük a kocsisokat.

– Akkor talán utánanézhetnél, hova férne el az extra poggyász – kacsintott az ifjú harcosra Tory. 

Marknak nem kellett kétszer mondani, már ott se volt.

A többiek elégedetten morajlottak fel.

– Jodie, nincs még pár ilyen tökös barátnőd? – firtatta Simon. – Mert ez itt, bár elsőre nem sok nézett ki belőle, nagyon érti a dolgát.

– Ha ez összejön, a saját kezemmel ások csatornát az angolvécédnek – fogadkozott Jodie, ügyet sem vetve Simonra.

– Ne ess túlzásba – intette le Tory izgatottan repeső barátnőjét.

– És én kovácsolom hozzá a kagylót – ajánlotta Doug.

– Még egy valamirevaló erénybugyit se tudsz összehozni – legyintett lesajnálóan Tory, finoman utalva a minapi fiaskóra, mikor is a beígért intimholmi helyett újfent szakajtónyi patkóval állítottak haza a teremtés koronái.

– Tükröt ezüstözök neked – szállt be a felajánlásokba Sel.

– A mindenit, már az egész bagázs tudja min morgolódom reggelente? – puffogott Tory, és gyanakodva fordult az előbbi csatornaásóhoz. – Jod, csak nem ezzel szórakoztatod őket reggelinél?

– Nem képzeled?! – háborodott fel Jodie.

– Mi szoktuk – jelentkezett kuncogva Drew.

– Azért ezek után nagy merészség ám magadra haragítani... – jegyezte meg csendesen Alex és vidáman az ötletgazdára kacsintott. – Én biztosan nem tenném.

– Értelmes emberrel ez a probléma könnyedén orvosolható – magyarázkodott Tory. – A Brian-féle alattomos disznókkal ez nem működik, tehát az egyetlen módszer, ha azt kapja, amit másokkal tesz.

– Kicsit intenzívebb kiadásban – igazította ki a valóságot Alex. 

Tory megadóan bólintott.

– Ha lúd, legyen kövér. Nem tökmindegy mennyiből nem ért?

– Végül is... igazad van – látta be a férfi. – Mindazonáltal... akad egy bökkenője a tervnek.

– Konkrétan melyikre gondolsz a sok közül? - nézett rá talányosan Tory. Tisztában volt tervének gyenge pontjaival.

– Hogy vonod ki a főszereplőt a forgalomból? – tette fel Alex az egymillió eurós kérdést. 

A többiek egyetértően hallgattak el, és várakozóan néztek Tory-ra a megoldásért.

Tory jól megrágta mondandóját és rövid habozás után belekezdett.

– Igen, jól látod, hogy ez a terv Achilles-sarka. Nos, egy biztos: mindenképpen eszméletlennek kell lennie, mert ébren eléggé lármázna...

– Le kell ütni – javasolta Peter, és a megfelelő hatás kedvéért megpörgette a jókora dobverőt.

– Nem jó – vétózta meg rögtön Frank, és rögtön meg is okolta. – Nem mintha nem szolgált volna rá, de aligha tart ki a hatása reggelig.

– Akkor valami altató...– próbálkozott Doug.

– Itt? – hurrogta le azonnal Kay.

– Kábszer, mákony, nyílméregbéka... ? – sorolta válogatás nélkül George.

– Jó, hogy nem rögtön bájital! – morrant Jen.

– Inkább valami potenciacsökkentő, mert abból túltermelése van – jegyezte meg epésen Hayley.

– Azt hiszem nálam van a megoldás kulcsa – állt fel Vic és angolosan távozott körükből. 

Mielőtt azonban hosszadalmasabb találgatásba kezdhettek volna eltűnése apropóján, már vissza is tért és egy kis skatulyát ejtett az asztal közepére.

– Ez legalább holnap délelőttig kiüti. Ne kérdezzetek semmit, mert úgyse válaszolok. Csak bele kell szórni az italába. Egészségre teljesen ártalmatlan – a férfi szemfülesen szerelte le a kérdezni készülőket. 

A további kötözködésnek a szintén közéjük toppanó Mark vette elejét.

– Van isten! Gyönyörű ponyvás kordé, akár egy vizilovat is magammal vihetnék!

A lavina hát elindult. 

A társaság rövid ideig tartó izgatott tanácskozás után oszoljt vezényelt, és megkezdődött az akció.

      A zenészek elfoglalták helyüket a színpadon, mivel eljött az ő idejük. Alex kicsit komoran figyelte, ahogy a hangulat emelkedtével Tory Brian mellé penderült és táncba húzta. Hiába emlékeztette magát, hogy a nő önként vállalta magára a feladatot, mégis valami furcsa szúrást érzett valahol a gyomra tájékán. 

Pedig Tory magyarázatában nem lelt kifogásolnivalót. Azzal érvelt, hogy ennyi kellemetlenséget hajlandó bevállalni azért, hogy egy teljes napig színét se lássák a gazembernek.

A férfi csak akkor lazított, mikor látta, hogy a cselszövő, minden elszántsága ellenére, igyekszik úgy forgolódni, hogy a becserkészni kívánt vad a lehető legkevesebbszer érhessen hozzá.

       A többiek sem tévesztették egy pillanatra sem szem elől a harsány vidámságot színlelő csalit, ott keringtek a környékén, beavatkozásra készen.

Ment minden, mint a karikacsapás, mintha egy egész hónapig gyakorolták volna a koreográfiát. 

Tory egyre közelebb sodródott Briannel az asztalokhoz, felkapta a Sel által strázsált kupákat, a megfelelőt a tapikirály kezébe nyomta, ő pedig példamutatóan nagyot húzott a sajátjából. 

Fáradtan pihegve megvárta, míg Brian is elfogyasztja a preparált itókát, majd megköszönte a fergeteges táncot, és Sel mellé huppant a padra. A pasas persze nem nagyon akarta ennyiben hagyni, és mikor Tory a vehemens kérlelés ellenére sem állt újra kötélnek, Selhez fordult.

Seltől is jókora kosarat kapott, de nem csüggedt, kitartóan állt eggyel odébb, minden egyes visszautasítást követően.

Nagyjából a negyedik potenciális táncpartnernél tartott, mikor kilengése már túl volt a normális határon. Tory jelzett, Adam azonnal lecsapta Brian kezéről a kiszemelt áldozatot és tovalebbent vele a vidáman mulatozó forgatagba. Brian felháborodva fordult meg, és ugyanebből a mozdulatból átmenet nélkül csuklott össze. 

Mielőtt bárki észrevehette volna „rosszullétét”, Doug és Mark villámgyorsan az asztal alá csomagolták a korpuszt, a hölgyek pedig „hű, de meleg van!” felkiáltással az asztal tetejére halmozták mobilis ruhadarabjaikat, valamint a zenészektől kölcsönzött palástokat, helyes kis sátrat rögtönözve belőlük.

A biztonság kedvéért szorosan körbe is ülték a rejtekhelyet, és széles csíííízt villantottak a muzsikusokra, jelezve, hogy minden a legnagyobb rendben.

Innentől már valóban gyerekjáték volt a művelet. 

A másnapi korai kelés miatt az esti mulatságot is hamarabb zárták, nem volt hát más dolguk, mint utolsónak maradni a téren. A zenészek egyenként szivárogtak vissza, elsőként a két dobos, akik a cipekedést vállalták magukra. Felnyalábolták az ernyedt testet, és megfigyelőtől megfigyelőig settenkedtek vele, az istállók irányába. Itt álltak ugyanis a szekerek.

Marknak még azt is sikerült megtudnia, melyik lesz az övé, hát iziben fel is pakolták a titkos csomagot.

Ezen a ponton némi vita támadt. Semmit sem akartak a véletlenre bízni, és senki sem akart lemaradni az indulásról.

Végül Tory javasolt megoldást.

– Majd én maradok őrködni. Ha most lefekszem, ágyúszóra sem kelek fel időben...

– Egyedül nem maradhatsz, mert mi van, ha mégis bealszol? – aggályoskodott Jodie.

– Én is maradok – jelentette ki Alex és határozottan Tory mellé lépett. – Ketten könnyebb virrasztani, és reggel időben fel tudunk ébreszteni benneteket.

– Ez jó ötlet! Így egy percre sem marad őrizetlenül a csomag, és szólhattok, ha valami gond adódna – örvendezett Drew, mielőtt Tory tiltakozhatott volna.

– Mondtam már, hogy jó az anyag, nem fog váratlanul magához térni – duzzogott Vic.

– Biztos, ami ziher, kár lenne ilyen apróságon elbukni a mókát – zárta rövidre az eszmecserét józanul Jenny. 

Immár nem volt mit tenni, Tory kényszeredetten vette tudomásul, hogy ezt az éjszakát a férfival tölti, mert ellenkezni feltűnő lett volna.

      Csendben ültek egymás mellett a szekér és az istálló oldala közötti keskeny ösvény szélén, a szalmabálák tövében, és éberen hallgatták az éjszaka neszeit. Még meg kellett szokniuk, hogy olykor fel-felhorkant egy-egy ló odabent, egérszerűek sasszéztak, éjjeli állatkák repkedtek a közelükben kísérteties surrogással. A szelíden világító holdfény tette egy kicsit kevésbé félelmetessé az éj sötétjét.

Kis idő múlva új, szabálytalan időközönként jelentkező hang vegyült a már ismerősek közé. Alex egy ideig feszülten hallgatózott, majd Tory-ra nézett. 

A nő felhúzott térdeit ölelve kuporgott mellette, állkapcsa árulkodóan remegett. A következő pillanatban pedig összekoccantak fogai. A férfi mindent értőn elmosolyodott.

– Fázol? – suttogta a sötétbe.

– Egy kicsit... – ismerte be restelkedve Tory.

– Gyere, bújj ide a palástom alá – ajánlotta fel Alex és hívogatóan megemelte a karját.

– Nem adnád inkább ide? – vonakodott Tory.

– Persze, fagyjak meg én, mi?!

– Miféle lovag vagy te?

– Szép hölgy, kegyed össze méltóztatik keverni valakivel. Én zenész volnék, afféle csepűrágó.

– Akkor már inkább udvari bolond.

– Na most miért?

– Még kérded? Csak egy bolond viselkedhet így az apja szeretőjével.

– Nem úgy volt, hogy erről nem beszélünk?

– Nem lenne rossz megoldás... ha tudnám miért vagy ilyen elnéző.

– Ad egy, már nem vagy a szeretője. Ad kettő... ép ésszel talán tilos így viselkedni?

– Lásd be, nem épp egy normális reakció, és...

– És?

– Idegesít, ha valamit nem értek.

– Rendben, tisztázzuk. Egy feltétellel.

– Igen?

– Ha nem kasztanyettázol tovább – célzott Alex az egyre gyakoribb fogvacogásra és újra fellebbentette a köpeny szárnyát. Szemöldöke megrebbent alig titkolt, kissé gúnyos mosolya felett.

Hát ez kihívás volt a javából!

Mire azonban Tory mozdult vagy tiltakozhatott volna, már nem volt menekvés. A férfi kicsit közelebb ült és a köpeny alá húzta. Kezét hanyagul a nő vállán felejtette.

Érintése, közelsége mégsem volt kellemetlen vagy tolakodó, inkább...

Tory nem tudta meghatározni, mit is érez, de a kellemes melegben lassan ellazult és zavara is oldódni kezdett.

Alex, mintha érezte volna, egyelőre tapintatosan kerülte az eredeti témát.

– A te stólád hova lett? – érdeklődte meg mellékesen.

– Letettem a szobánkban, miután Vic kb. hatodjára nézett paravánnak ma délelőtt.

– Hé, szívtelen némber! – színlelt felháborodást a férfi, és ugyan szigorúan a köpeny alatt, de kissé elhúzódott Tory-tól. – Meg sem érdemled, hogy megosszam veled a palástom!

– Semmit nem értem vele, mert utána a szoknyámat használta fedezékül – mentegetőzött halkan kuncogva Tory.

Alex kurtán felnevetett, közben visszatette székhelyét a kiindulási pontra, sőt talán egy gondolattal még közelebb is, és gondoskodóan megdörzsölte a nő hideg karját.

– Ez rávall.

– Csak arra nem számítottam, hogy a szabadban fogom tölteni az éjszakát... meg hogy ilyen hűvös lesz.

– Isten nem ver bottal... – célozgatott a férfi. 

Tory mérgelődve fújt egyet.

– Ja, biztos azért van most ilyen hideg, mert nem fedeztem kézzel-lábbal a lökött haverodat.

– Elég lett volna, ha a stóláddal fedezed, elvégre mi meg Brian és Martin atya figyelemeltereléséről gondoskodtunk, míg ti csirkefelszabadító frontot játszottatok – csipkelődött Alex.

– Nagy a szád, mást nem is nagyon csinálhattatok, miután oda szorultatok vissza a lovagok elől – feleselt Tory.

– Bizony, mert nem voltatok hajlandók kimenekíteni minket a faluból – jött a riposzt.

– Vittünk kaját, nem? – vágott vissza a nő felpaprikázva.

– Jobban is el tudtuk volna tölteni ezt a délelőttöt...

Ekkor egymásra néztek, és menthetetlenül kitört belőlük a nevetés, hogy aztán egymás száját befogva fojtsák el az áruló hangoskodást. Tory a férfi vállára borult, Alex a nő hajába temetkezve tompította fel-felszakadó jókedvét, minden erejükre szükségük volt, hogy csendben maradjanak, de végül sikerült.

Egy darabig még füleltek, hogy nem vertek-e fel valakit, csak ezután merték megbontani a hangadásgátló formációt.

Tory vaksin lesett oldalra, tekintete egyenesen Alex szemeire talált.

– Na jó, annyira nem volt rossz ez a délelőtt – ismerte el a férfi. 

Tory mosolyra húzta a száját, de nem ment bele az újabb piszkálódásba.

Válaszokat akart, méghozzá minél előbb, mert azt, amiben az imént része volt, végre felhőtlenül szerette volna élvezni, még akkor is, ha ettől többet nem remélhetett.

– Szóval?

– Szóval, mire vagy kíváncsi? – vette a lapot azonnal Alex.

– Miért nem nézel úgy rám, mint egy kosár kukacra? Miért nem vetsz meg? Miért nem undorodsz tőlem? Hiszen minden okod megvan rá!

– Először is, mert semmi okom rá.

– Minden okod megvan rá.

– Rendben, akkor talán kezdjük az elejéről. Mondjuk rögtön azzal, hogy nem kicsit tetszel nekem, és ezt már késő lenne letagadnom, hiszen nyilvánvaló. Tény, hogy nem dob fel a tudat, hogy közöd volt apámhoz, de... az is tény, hogy apám kismillió szeretője közül te vagy az egyetlen, akire kíváncsi voltam. És az egyetlen, akinek tudtam a nevét.

– Kismillió? Kíváncsi? Honnan tudtad? – csapongott Tory a hirtelen rázúdult információk közt. 

Alex figyelmesen hallgatta, és igyekezett sorrendben válaszolni a felmerült kérdésekre.

– Nos igen, kismillió névtelen, arctalan, pár hónapig, vagy csak pár hétig tartott szerető. Apám egy gyógyíthatatlan szoknyabolond, és nagyon meggyőző tud lenni, ha meg akar szerezni valamit, vagy valakit.

– De hogy tehet ilyet egy családos ember?! – hitetlenkedett Tory.

Alex elmosolyodott.

– Na ezért voltam kíváncsi rád.

– Miért is? – lepődött meg a nő.

– Mert ez, rajtad kívül, senkit sem zörgetett túlságosan. A legtöbben azt remélték, hogy előbb-utóbb professzornék lesznek. Szegénykék nem tudhatták, hogy apám csak... szórakozik. De amint ráun a játékára, és inkább előbb, mint utóbb, mindig visszatér az anyámhoz.

– Senkit, tényleg senkit nem érdekelt, hogy egy családot dúlhat szét?

– Mind a mai napig te vagy az egyetlen, aki a percen kirúgta, ahogy megtudta, hogy nős emberről van szó – bólintott a férfi. – Sőt, te vagy az egyetlen, akit nem ő küldött el, ezért tudtam a neved.

– Hogyhogy? – vonta fel a szemöldökét Tory, de még mielőtt választ kaphatott volna, leesett neki, mit is hallott az imént. – A mai napig?! Úgy érted még mindig... még most is... ?

– Igen – erősítette meg Alex. – Hát ezért nincs okom úgy nézni rád, mint egy kosár kukacra. Több szempontból is vonzóbb vagy, mint egy kosár kukac. Minden tiszta?

– Egyvalami még nem. A nevem... – elég is volt ennyit mondania, Alex már értette miről van szó.

– Na ez a része egy kicsit röhejes.  Apám nekem panaszkodott, mikor lapátra tetted – nyomott el a férfi egy kaján vigyort. – "Kicsoda az a Tory Morgan, hogy csak úgy kidobhat?"

Tory összerezzent, mert Alex a megtévesztésig élethűen utánozta Richard hanghordozását, de gyorsan összeszedte magát.

– Még neki állt feljebb?!

– Ő már csak ilyen – biccentett Alex.

– Nem is értem hogy bírja ezt édesanyád – ingatta meg a fejét Tory.

– Szereti – mosolygott elnézően a férfi. – Minden hibájával együtt. És lehet, hogy nem hiszed, de apám is szereti őt.

– Hát nekem ez magas. El sem tudom képzelni, hogy lehet így élni. Egyáltalán milyen példát mutat ezzel?

– Tudom, hogy hihetetlen, de mindebből én és a testvéreim semmit sem éreztünk. Mindig ott volt, ha szükségünk volt rá, nem sajnálta ránk az időt és a fáradságot, cserébe mi megtanultuk elfogadni olyannak, amilyen. De távol áll tőlünk, hogy helyeseljük a viselt dolgait.

– És ezt néha közlitek is vele...

– Ezt hogy érted?

– Közvetve tőled tudtam meg, hogy Richard nős.

– Nahát, milyen szimpatikus pacák vagyok! – hülyéskedett Alex. – Üzenetet hagytam a rögzítőjén vagy emlékeztetőt az irodában?

– Ilyen jól emlékszel? – kerekedett el Tory szeme.

– Nem, de ha valóban én voltam, akkor ezek közül az egyiket vetettem be. Úgy is mondhatnám, hogy ez az én reszortom. Lili, az idősebbik húgom, a mobilját szokta megcsörgetni, lehetőleg randi közben. Sophie általában személyesen keresi fel, megvárja az irodájában, ilyenek. A bátyám meg in flagranti szeret betoppanni...

– Atya ég! – hűlt el Tory, és belegondolt, mi lett volna ha... Arra jutott, hogy ebbe jobb bele se gondolni.

– Mondtam, hogy nem helyeseljük – somolygott az orra alatt Alex.

Tory gyanakodva nézett rá, de azonnal érezte, hogy a férfi ezt nem az ő megnyugtatására találta ki.

És érzett valami mást is. Azt, hogy Alex egy ideje már nem úgy ér hozzá, mint eleinte, mikor még melengetni próbálta. 

Most már inkább olyan érzés volt, mintha finoman, nagyon finoman simogatná.

12

     A lovagok nem hagyták magukat lerázni, így a vásározók, köztük Tory-ék, aznap több ízben élvezhették a Menekülő Vándormadarak címet viselő rendhagyó performance-t. 

Hogy még csak véletlenül se legyen egyhangú az előadás, a zenészek hol rajban, hol szólóban bukkantak fel a piactér tetszőleges pontjain, sarkukban az elmaradhatatlan csörgő-zörgő kísérettel, valamint a páncélosok után loholó apródokkal, akik az íjászverseny helyszínére szerették volna visszaterelni az elcsellengett versenyzőket.

Aztán egyszer csak Brian is berontott a térre, legalább fél tucat, fülsértően kotkodácsoló tyúkot kergetve, majd ugyanolyan visszatérő színfoltja lett a vásárnak, mint a lovagok elől palásttól sátorponyváig settenkedő muzsikusok.

A nézettségért vért izzadó mutatványosok megelégelték az eredménytelen rivalizálást, egymás után vagdosták földhöz kellékeiket és bosszúsan szedték sátorfájukat.

      A nap végén, már a vacsoraasztalnál ülve, zenészek és csirkefelszabadító kommandósok egyaránt egyetértettek abban, hogy az aznap délelőtt forgatókönyvéért sírva könyörögne a Monthy Python teljes legénysége. Ők valószínűleg külön értékelték volna az enyhébb nyílzáport, amiben a bajnokság ügyetlenebb résztvevői részesítették a publikumot.

Python-ék híján ők röhögték könnyesre magukat, miközben egymás szavába vágva idézték fel a nap fénypontjait. Ezt szerencsére zavartalanul tehették, elég messze ültek a vért izzadó alkalmi trubadúroktól.

– Mondjuk nem egészen értem, miért menekültetek. Hát nem azért vagytok itt, hogy... ?

– Nem! – fojtották Toryba a szót egy emberként a vándormadarak. Tory megszeppenve pillogott körbe rajtuk. 

Jenny könyörült meg rajta.

– Mi azért vagyunk itt, hogy esténként szórakoztassuk a nagyérdeműt. A dalversenyre itteni zenészek vannak kijelölve.

– Ehhez képest minden évben eljátsszák ezt a cirkuszt – nehezményezte Alex.

– Most elszántabbak voltak, mint általában – jegyezte meg Frank.

– Elszántabbak? Ezek ma konkrétan a skalpunkra utaztak – pontosított az öccse.

– Hogyhogy minden évben? – reagált jókora spéttel Jodie. – Hiszen eddig csak egyszer láttalak benneteket...

– Nem mindig jövünk ugyanabban a turnusban – vont vállat Alex és tovább babrálta hangszerét.

– Több turnus van?! – érkezett a döbbenet, ezúttal már több szólamban, egyedül Tory várta csendben, hogy mi fog ebből kisülni.

– Haha, zöldfülűek – csapott le rájuk Vic. – Csak nem gondoltátok komolyan, hogy egy hét középkorozásért tartanak fent egy ekkora létesítményt?

– Beszarok! – összegezte a helyzetet Jodie pár pillanatnyi gondolkodás után.

– Eleinte tényleg csak egy hét volt, és a mai állapothoz képest sokkal fapadosabb – magyarázta Kristin. – De egy idő után túl nagy lett a tömegnyomor, és egyre több turnust indítottak, egyre jobban kiépült a környék, egyre sokszínűbb lett a program...

– … és lassan last minute heteket is szervezhetnének – fejezte be a mesét George.

– El se hiszem, hogy létezik egy egész nyárra elég eszement középkóros – dünnyögte Tory. 

Csak nem elég halkan, mert hirtelen tizennégy szemrehányó tekintet kereszttüzében találta magát. 

 

– Még mindig nem sikerült megbékülnöd? – törte meg a baljós csendet Alex.

– Izé... nem úgy értettem... csak tök furcsa, hogy ennyi ember hajlandó ilyen primitív körülmények közt eltölteni akár egy napot is, nemhogy egy egész hetet...

– Szerintem ne ragozd tovább, mert egyre rosszabb lesz... – húzta féloldalas, kaján mosolyra a száját a férfi.

Mielőtt Tory pár epésebb megjegyzést is begyűjthetett volna a többi felháborodott középkórostól, az előző napi leánykérő sétált méltóságteljesen a „küzdőtérre”, és elvonta róla az egyre kínosabbá váló figyelmet.

Az ifjú titán szenzációsan adta elő egyszerű dallamú, kedves szövegű szerzeményét, és tökéletes arányérzékről tett tanúbizonyságot a kíséretül választott, lágy hangú fuvola.

Ezen az estén is sikerült elrabolnia néhány esendőbb szívet a mátkájáén kívül.

Már régen más vette birtokba a helyét, de a zenészek még mindig a fülbemászó dalocskát méltatták, elemezték, mikor kissé feldúltan fékezett le mellettük a jegyespár. 

Fél másodpercnyi habozás után sikerült egyszerre megszólalniuk, hogy aztán zavartan el is hallgassanak. Végül a vőlegény ragadta magához a szót.

– Bocs a zavarásért, esküszöm, hogy nem zenei kíséretre utazok...

– Hanem mire? – fordult teljesen feléjük Vic.

– Segítséget szeretnénk kérni... Szóval... figyelünk benneteket egy ideje, és vaknak kéne lennünk, ha nem vettük volna észre, hogy szúrtok ki sorozatosan...

– ...azzal a perverzzel! – fakadt ki a menyasszony.

– Persze így már világos, miért – summázta a férfi.

– Hát én rögtön lemegyek hídba! – durcált be Kay. – Lassan már mindenki tudja mit csinálunk, csak a szarházinál nem esik le a tantusz!

– Ejha kedves új ismerősök, milyen híresek vagytok! – füttyentett Vic.

– Javíts ki, ha tévedek, de úgy rémlik, a mai büntit ti intéztétek neki – vágott vissza Doug.

– Mit csinált veled? – kérdezte együttérzőn Sel, miközben könyökével odébb tuszkolta Jodie-t, majd nyugtatólag megfogta a szöszke kezét, és kettőjük közé ültette. Párjának a férfiak szorítottak helyet.

– Azt mondta gratulálni akar...

– … és nem sok hiányzott, hogy gyakorolja az első éjszaka jogát – fejezte be helyette kedvese.

– Ez már nem szimplán szemtelen, hanem egyenesen pofátlan – állapította meg Simon.

– Lehet, hogy csak túl hosszú volt a napja... – vélte Kay.

– Te most tényleg mentegeted?! – háborodott fel Drew.

– Túl elnéző vagy kicsim, de lassan be kéne látnod, hogy ennek a csírának nem tudsz mentséget kreálni – kelt a védelmére Adam.

– És mi pontosan miben segíthetnénk, kedves idegenek? – kanyarodott vissza az eredeti problémához Peter. 

Az idegenek elértették a célzást.

– Hopsz, a nagy felháborodásban kihagytuk a bemutatkozós részt. Én Mark vagyok, ő pedig Hayley, a...

– Menyasszonyod – vágta rá Sel és elmosolyodott. – Mi is figyeltünk...

– Na ahhoz tényleg vaknak kéne lennünk, hogy ne vegyük észre – vigyorgott Vic.

– Most köthetjük fel a gatyát, hogy hasonlóképpen elkápráztassuk szívünk választottját – panaszolta vicces-komolyan Simon.

– Ha meg folyton eltértek a témától, elszalaszthatjuk a megfelelő alkalmat a revansra – pirított rájuk Jodie. Míg a többiek ismerkedő estet tartottak, Hayley nagy vonalakban felvázolta a történteket, aminek hallatán Jodie-ban fellángolt a bosszúvágy.

– Elnézést, hogy beleszólok, de revans ez csak akkor lenne, ha tudná, mi miért történik vele. De aligha jut el a pontnyi agyáig az ok-okozat összefüggés, különben egyes személyeket nagy ívben elkerülne, nem igaz? – kacsintott Alex Tory-ra, majd folytatta az eszmefuttatást. – Így legfeljebb azt hiszi, hogy átlagon felül peches.

– Eeeezt de szépen levezetted, doki – hízelgett Vic. 

Válaszként Alex csőre töltötte a kobozt, és egy hangtompítós sorozattal leterítette muzsikustársát. Vic szolgálatkészen az asztal alá halálozott.

– Piszkosul nem érdekel, hogy mi jut el az agyáig, egyszerűen szeretnék neki pár iszonyúan kellemetlen, megalázó percet szerezni – fortyogott Hayley.

– Csak pár percet? Én szívem szerint úgy elruháznám, hogy míg él megemlegesse – tört ki Markból.

– Botorság örökre kitiltatni magad innen egy ilyen véglény miatt. Nem véletlen, hogy mi sem szemtől szembe konfrontálódunk vele – taglalta Doug. – És ha ebből a szempontból nézzük, még jobb is, hogy tök gyanútlan az ipse.

– Eszem az ékesszóló szátokat, mámma este mindenkit megszállt az értelmiség szelleme? – gúnyolódott a nyughatatlan hobbit, és visszatért az élők sorába. – Minő emelkedett stílus, micsoda választékos szavak! Hah! Menten elalélok!

– El ám, mert lecsaplak! – fenyegette meg a lökött dudást Frank, a nagyobbik kétajtós szekrény. 

Vic visszavett az arcából és várakozó álláspontra helyezkedett.

– Koncentráljunk a lényegre. A feladat adott, de... - vitte tovább a félbeszakított gondolatmenetet Doug.

– De a leckéztetést általában a véletlen ihleti – gondolkodott hangosan Tory, aztán a figyelem központjában kissé elbizonytalanodott. – Vagy nem?

– Igen, idén főleg a véletlenre bíztuk a dolgot – erősítette meg Jodie. – És sokat lendített rajta a te improvizációs készséged.

– Ha bármiben segíthetek, amit nagyon szeretnék... – kezdte Mark, de a királyi dobos félbeszakította mondanivalóját.

Mindannyian a trónusok felé fordultak, és várták, hogy elüljön az izgatott moraj, és a király végre belekezdhessen mondókájába.

– Miután lovagjaink ma is igen komoly bizonyságát adták fegyverforgatásbéli jártasságuknak... – itt őfelsége kénytelen volt egy kis szünetet tartani, míg a gúnyos felhangok és a felháborodott moraj elcsitult. – Tehát ideje, hogy háborúba küldjük őket. A csaták megvívásához, idő, de főként ellenfél híján, nem ragaszkodunk, viszont hazavárjuk őket. A próbatétel címe tehát : Hazatérés a Szentföldről. Holnap pirkadatkor az összes kandidátust elszállítjuk a környék egy-egy pontjára, bekötött szemmel természetesen, ahonnan néhány alapvető használati tárgy segítségével vissza kell találjanak a várhoz. A versenyzőket ezúton meg is kérem, hogy a részletek miatt fáradjanak a ceremóniamesterhez.

Mark elnézést kért, Sel gondjaira bízta Hayley-t és már ott sem volt.

Tory mélyen elgondolkodva nézett utána. Fejében gonoszdi ötlet körvonalazódott, de egyelőre megtartotta magának, mert sok minden állt vagy bukott a részleteken.

Szerencsére már senki nem foglalkozott vele.

Sel és Jodie a feldúlt Hayley-t pátyolgatták, Kristin az erkölcsi támogatást adta a hátuk mögül. Simon a vacsorát várta egyre türelmetlenebbül és ezen parázs vitába bonyolódott Drew-val. George és Vic a dudáikat karbantartották, mivel közeledett az esti szereplésük ideje.

Jenny és Alex a maradék figyelmét foglalta le egy rögtönzött kis „duettel”. 

Tory felismerte benne Mark dalának egy-két kiragadott momentumát, és úgy döntött, tetszik neki a „remix”. 

A Jones fivérek hangot is adtak tetszésüknek, s ez a hang a hatalmas doboktól szokatlan, lágy ritmust adott a dallamhoz. Ez a dudásokat is felpiszkálta, és pár bizonytalanabb próbálkozás után szinte tökéletes kíséretet játszottak.

A hangulat ragadós volt, futótűzként szaladt végig a vacsorára várókon.

Elsőül Tory-ék estek áldozatul, ültő helyükben olyan fergeteges táncot vágtak le, hogy csak úgy porzott, önfeledten kacagva engedték át az irányítást a zenének. Fesztelenségük nyomán egyre több tenyér csattant össze, hogy részese lehessen a spontán varázslatnak. Itt-ott a helyi zenészek is be-bekapcsolódtak, a közönség és mulattatóik kölcsönösen spannolták egymást egészen addig a pontig, ahonnan már lehetetlen tovább fokozni az élményt. A légkör robbanásig telt szikrázó feszültséggel. A zenészek mintha olvastak volna egymás gondolataiban. Kezeik között - az eddigi varázslathoz méltóan - varázsütésre hallgattak el a hangszerek, majd rögtön utána a két hatalmas dob detonált a téren, mintha milliónyi szív dobbant volna egyszerre.

A hirtelen beállt csend hosszú másodpercekig védelmező búraként borult az emberek fölé, aztán orkánszerű tapsviharban tört ki.

Tory hitetlenkedve kapkodott levegő után, torkából újra és újra kontrollálhatatlan nevetés tört fel, jobb híján tehetetlenül dőlt a hasonló gondokkal küzdő Simonnak, akit a másik oldalról az iménti őrülettől szintén lerészegedett Drew támasztott.

– Basszus fiúk! – szakadt ki a lélegzet Kristinből, aki erősen kapaszkodott csörgődobjába. – Ez valami... Jézusom, ehhez muszáj szöveget is írnotok! Ezt én énekelni, élni akarom!

– Kris, azt sem tudom mit csináltam... – eszmélkedett a furcsa révületből Alex. – Csak elkezdtünk rögtönözni Jennel...

A férfi tanácstalanul nézett a hegedűsre, hátha ő meg tudná magyarázni, de Jenny ugyanolyan anyátlanul nézett vissza rá.

– Most először sajnálom, hogy nincs itt semmi, amivel rögzíthettük volna... – suttogta sírós hangon a lány, hogy szinte csak a szájáról olvashatták le a szavakat, bár nem volt egyszerű, mert reszkető ajka hol sírásra, hol kábult mosolyra húzódott.

– Hát ezért bizony nagyon kár – sóhajtott fel Tory. Álmodozó tekintete összetalálkozott a lassan ébredező Alexével, és most először nem sütötte le a szemét azonnal. Helyette alaposan megmerítkezett a belőle áradó harmóniában. 

 

„ Igen, ez az ember békében van magával. Most még inkább, mint általában ” – suhant át rajta a felismerés. 

Tovább kalandozva felfedezte, hogy Jen és Kristin szeméből is ugyanez az elragadtatás sugárzik, és ebből arra következtetett, hogy a sajátjában is valami ehhez hasonlóval találkozna. Figyelme visszarebbent Alexre, és örömmel viszonozta tiszta, nyílt mosolyát.

Vic trappolt bele az idilli hangulatba, elefánt tappancsokon.

– Hű, komám, ez felért egy atomi nagy orgazmussal!

Jenny-n kívül mindenki bosszúsan meredt a hangulatgyilkosra. Jen akcióba lendült.

– Hogy te mekkora ökör vagy, Vic?! – vágta tarkón első dühében, majd bónuszként a vonójával végigvágott a hátsó felén. 

A férfi hegyikecskét megszégyenítő magasságba ugrott fájdalmában.

– Noooormális vagy?!?

– Veled ellentétben – hagyta helyben Jenny és tüntetően hátat fordított bátyjának.

– Ez oltári jó volt! Így már értem, miért nem elégedtek meg egyesek a falusi zenészekkel. Ha ti nyomjátok a vérszegény nyikorgásukhoz a talpalávalót, nyert ügyük van... jobbanmondva, lett volna – nevetett fel mellettük a visszatérő Mark.

     Bár az este csúcsa kétségkívül a programon kívüli örömzenélés volt, azért a vacsorának is nagy tetszést aratott. 

A leendő házasok könnyedén beilleszkedtek új társaságukba, és a Vic okozta kellemetlenség is feledésbe merült kaja közben. A vidám csipkelődés azonban most sem hiányzott.

– Na még mindig olyan rettenetes itt lenni? - kacsintott Alex Tory-ra.

– Ne hívd ki magad ellen a sorsot – intette a nő félig viccelve.

– Most nincs is leves... - célzott a férfi az egy nappal korábbi vacsorára.

– Az nincs, de kölcsönkérhetem Jenny vonóját, hogy elhúzzam a nótád.

– A kutyafáját, nem tudtok ti meglenni piszkálódás nélkül? – pirított rájuk Jenny. – Alex, láthattad, ha van szemed, hogy Tory legalább annyira kész volt, mint mi. Ami pedig a vonómat illeti, itt ma egészen másvalakinek kéne elhúzni a nótáját.

– De hogy? Mert még mindig ez a kérdés – jelentkezett szólásra Doug, tele szájjal.

– Éppen lenne egy ötletem... – vetette fel Tory.

– Hallgatunk.

– Szóval... Mi lenne, ha holnap reggel Brian is elmenne hazatérni a szentföldről?