9

     Tory sikertelenül próbált napirendre térni a történtek felett. Szédülés kerülgette, a hangok mintha légüres térben kongtak volna körülötte, és az irányok is összekavarodtak. Egyszerre érezte magát súlytalannak és sziklanehéznek, ami már eleve abszurd, a feje meg maga volt a felbolydult méhkas. Szemei vakon révedtek a távolba, holott valójában befele figyelt.

„Mi a fene folyik itt?!”

Alig fél perce, hogy felharsantak a torna folytatását jelző kürtök, Alex jól láthatóan kelletlenül sietett dolgára, és a nő egyszerűen nem értette a férfi viselkedését.

Hasonló helyzetben ő minimum pokollá tette volna annak az életét, aki ilyen módon tipor a családja életébe.

Alex ezzel szemben zavarba ejtően elnéző volt. Tory nagyon remélte, hogy ez nem csak egy jól kitervelt bosszúhadjárat bevezetője, aminek a végén egy hatalmas pofon várja, a történtekért cserébe.

     Tory homályos pillantása ekkor fókuszt talált, de még azt is jobban viselte volna, ha megnyílik alatta a föld, minthogy Jodie vádló tekintetét még egy másodpercig állja. Ő bezzeg már kirakta a puzzle rá eső részét.

Most itt álltak egymással szemben, a tömeg ellenére szigorúan négyszemközt, és Torynak halvány fogalma sem volt róla, mit kellene tegyen, vagy mondjon.

Jodie-ból sütött az egyébként teljesen jogos neheztelés, hiszen eleddig életük minden apró-cseprő részletét megosztották egymással, még a létező leglényegtelenebb ökörségeket is.

A "Richard-affér" viszont minden volt, csak nem apró-cseprő vagy lényegtelen. Több szempontból sem.

Ha Tory eddig szégyellte ezt a múltbéli botlást, hát most triplán szégyellte amiért Jodie-nak így kellett megtudnia.

Hiszen valóban ő volt az egyetlen, aki kitartott mellette mióta... igen, azóta.

Akkor romlott el minden, akkor veszett nyoma annak a valakinek, akit ez a drága nőszemély Tory-ként, ő pedig önmagaként ismert, és akit Jodie mindenáron vissza akart kapni. Olyannyira, hogy még ezt a középkori merényletet is képes volt meglépni, és erre ő...

Tory mélységesen szégyellte, hogy ő mindezt a törődést így „hálálta” meg.

Hiába tudta, hogy a csajszi lenne az utolsó, aki ezért követ vetne rá.

Azt viszont nem tudta hova tenni, hogy ugyanezt Alex sem tette meg, sőt.

– Akarsz beszélni róla? – unta el a meddő várakozást Jodie.

– Nem... még nem... még nem szeretnék...

– Szóval ezek után még mindig nincs semmi mondanivalód számomra?!

– Csak egy kis időt adj kérlek... míg összeszedem magam...

– Csak egy kis időt? Mennyit még? – kérdezte Jodie meglepően dühösen. Nem szokta ennyire elragadtatni magát. – Talán nem adtam neked elég időt, hogy elmondd végre mi bánt?! Azt hiszed olyan egyszerű volt visszafogni magam és nem faggatózni?! De azt gondoltam vagyunk olyan jó barátok, hogy... ehh, minek is tépem a szám, hiszen még most sem akarsz beszélni róla...

– Igazad van, egy szar alak vagyok! Sajnálom, tényleg – ismerte el Tory őszinte megbánással. – Nem tudtam róla beszélni, mert... mert a kezdetektől nem tudtam!

– De miért Tory? – kérdezte Jodie döbbent-csendesen barátnőjét. Mérge elillant, mintha sose lett volna.

– Eleinte nem akartam... – halkult el Tory is – ...azt hittem, hogy majd túlleszek rajta... aztán meg már nem tudtam hogy mondhatnám el. A megfelelő alkalomra vártam és egyre csak halasztgattam, de ahogy telt az idő, egyre nehezebb lett... később már abban reménykedtem, hogy ha nem beszélek róla, akkor soha nem fog kiderülni... most pedig éppen megőrülök, mert halvány lila gőzöm sincs róla, hogy mi a fene történik itt! Csak egy kis időt kérek...

– Rendben – bólintott rá Jodie. Már ő is sajnálta, hogy így nekiesett.

Némán sétáltak vissza a nézőtérre, lapos oldalpillantásokat megeresztve, mikor úgy gondolták, hogy a másik éppen nem figyel.

De nagyon is figyelték egymás minden rezdülését.

A többiekhez csatlakozva mindketten jókedvet erőltettek magukra, olyan sikeresen, hogy Sel a kosár alján kezdett kutakodni drog után.

Eszegetés közben Torynak bőven volt ideje ráncba szedni az őt feszegető kérdéseket, Jodie pedig nagyon ügyesen úgy vitte a beszélgetés fonalát, hogy a nő ezt minél kevesebb háborgatással tehesse.

Miután a lovagok a második körben is ripityára aprították egymást, a király befejezettnek nyilvánította a tornát, kihirdette a mérkőzés győztesét, valamint a többi versenyző helyezését, azzal vigasztalva a sorrendben hátul kullogókat, hogy este szépíthetnek az eredményen, elvégre egy lovag nem csak erős, hanem művelt is.

– Művelt ám, mint a szántóföld – kommentálta Doug. – No asszonyok, a fonóba veletek, míg mi férfiak megküzdünk a kovácsfújtatóval.

– Lassan csinálhatnátok mást is, mint lópatkót – piszkálódott Kay.

– Azon már eleget gyakoroltunk, idén erénybugyit kaptok – vágott vissza a férfi.

– Az ilyen macskajancsiknak szüksége is van rá, ha már lusták vagytok kivont karddal védelmezni az erényeinket – szállt be az ugratásba Drew.

– Olyan nektek nincs is.

– Akkor meg minek a vasbugyelláris?

– Ez még kérdés azok után, amit ma reggel a kedves Szőrrel műveltél?

– Na azt pont a kivont kardok hiánya miatt kellett, szóval...

– Mellesleg nem volt elég kivont a kardom az éjjel? – reklamált Simon.

– Arra a bicskára célzol?– kuncogott Drew.

A megtorlás nem váratott magára sokáig, Drew jobbnak látta nyúlcipőt húzni. Simon pedig vadászkutyaként iramodott utána.

A banda maradéka a következő sarkon aránylag visszafogottan vihogva suhant el mellettük, holott annyira intenzíven egymásoztak, hogy azt se vették volna észre, ha egy egész hadsereg csörtet el a hátuk mögött.

Női nevetgéléstől hangos épület előtt álltak meg.

– Aztán szépen játszani hölgyek – intettek búcsút a pasik.

– Aztán szép legyen a bugyogó, különben fel se vesszük – intette őket Sel.

– Majd fogunk vele szórakozni, mikor így is ezer meg egy kifogást találtok, hogy kibújjatok a szex alól. Ezután meg hallgathatnánk, hogy „jaj, berozsdásodott”, meg „hooopszika, elfelejtettem, hova tettem a kulcsot...” – sápítozott Adam, aztán menekülőre fogta.

Kay és Sel már startolt is a házikóba, Tory szótlanul indult utánuk, de Jodie a karjánál fogva visszatartotta, így sikeresen elkerülte a szó szerint utolsóként befutó Drew-t. 

Barátnőjével egyszerre léptek a küszöbre, ahol Tory rögtön meg is torpant.

A viszonylag tágas és világos helyiségben változatos korú és társadalmi helyzetű női lény szorgoskodott, ki rokka mellett, ki hímzőkerettel, egyéb kézimunkával a kezében.

– Ez most komoly? – pislantott a vitájuk óta tüntetően hallgató Jodie-ra.

– Úgyis tudni akartad mit csinálnak napközben a hölgyek – válaszolt barátnője kicsit félvállról.

– Kötelező?

– Kézimunkázni nem – mondta halkan Jodie. – De te tartozol nekem egy mesével.

– Bárcsak mese lenne!

Jodie még mindig a karjánál fogva a kis terem egy félreeső zugába húzta Tory-t. A rokkákra erősített guzsaly jótékonyan elrejtette őket a kíváncsi szemek elől, a kíváncsi fülek ellen meg már-már tátogásig finomított sutyorgással védekeztek.

– Szóval? – lépett oda a rokkának Jodie.

Tory tétovázott.

– Ez így nem fog menni... nem tudom hol kezdjem... inkább kérdezz.

– Kihárfázzam belőled?

– Pillanatnyilag találóbb a kirokkázás.

– Jó, akkor rokkázzunk. Tehát mikor is történt ez a... szeretősdi? Istenem, komolyan azt hittem padlót fogok... Te mint... Éppen te...? Na szóval, mikor?

– Emlékszel még a cserefélévemre?

Jodie eltátotta a száját és többször is megrázta a fejét mire meg bírt szólalni.

– Akkor? Ezt nem mondod komolyan! De hát mikor visszajöttél semmi nem látszott rajtad... Ritkán mozdultál ki, de... a szakdogákat írtuk...

– Jó ürügy volt – bólintott Tory.

– Egyszóval mikor én észrevettem, akkor már...

– Akkor már késő volt – erősítette meg a nő, amit Jodie már pedzett, és kínjában a guzsalyt kezdte el szálazni.

– De hogy...? Már ha érted... Bassza meg, még mindig nem tértem magamhoz!

– A sztori szinte sablonosan egyszerű. Richard prof volt az egyetemen... mivel nem az ő diákja voltam, ebből nem lehetett gond. A többi ment, mint a karikacsapás. Meglátni és megkedvelni... fülig belezúgni egy pillanat műve volt... és két hónap után rájönni, hogy semmi sem az, aminek látszik, ő meg aztán végképp nem, az maga a pokol. Mielőtt megkérdeznéd, hogy mi fogott meg benne, a válaszom : nem tudom. Richard első ránézésre az a tipikus megrögzött agglegény, afféle igazi szórakozott professzor, aki még csak nem is kifejezetten jóképű, de olyan kisugárzása van, hogy...

– Mint Alexnek?

– Nem, Alex egészen máshogy lélegzetelállító – Tory gyanútlanul őszinte válasza megmosolyogtatta Jodie-t. – Lényeg a lényeg, Richard elég jól tartotta magát, meg nem mondtad volna, hogy akár a lánya is lehetnék... Főleg, hogy két lánya is van...

– Meg egy fia...

– Kettő.

– Tessék?! – döbbent le Jodie.

– Két fia van.

– Nem mondod komolyan, hogy négy gyerek mellett lépett félre!?

– Pedig... És mint kiderült, nem is először.

– Beszarok! Apropó, Alex honnan tudja, hogy te...

– Gőzöm sincs – vonta fel tanácstalanul a vállait Tory.

– És te honnan tudtad, hogy ő kicsoda? Hiszen ezer meg egy Alex van... Talán még Alex Bryant-ből is akad egy pár darab... vagy apja fia?

– Hogy? Ja, nem – rázta meg a fejét Tory. – Egyáltalán nem hasonlít apjára. Talán csak a szeme... Igen, a szeme az olyan ismerős volt. A nevét csak onnan tudom, hogy közvetve neki köszönhetem, hogy fény derült az igazságra. Épp Richardra vártam az irodájában, mikor megcsörrent a telefon és bekapcsolt az üzenetrögzítő. Alex hívta, nehogy megfeledkezzen a házassági évfordulójáról... – Tory nyelt egyet – ...miközben az épp soros csajával hetyeg...

– Ó szegényem! Képzelem mekkora sokk lehetett.

– Az volt. Legalább akkora, mint most találkozni a fiával, aki... aki nem értem, miért ilyen velem...?

– Milyen ilyen? Hiszen tök rendes! – vette a védelmébe Jodie a szóban forgót. Volt, aki volt, de attól ő még rokonszenvesnek találta.

– Hát ez az.

– Gyanúsan rendes?

– Szerinted nem?

– Hát... tény, hogy én biztosan nem így reagálnék a helyében. Nyugi Tory, szemmel tartom, és ha bántani akar, azt nagyon megbánja!

Tory csendesen felkuncogott és hálásan nézett barátnőjére, de a jókedv csak átmeneti volt, mert Jodie-nak még hibádzott valami a képből. Kitűnő érzékkel trafálta telibe a hiányzó láncszemet.

– Mondjuk ami azt illeti, én téged sem értelek. Tény, hogy téged rondán átvágtak a palánkon, de ha jól vettem ki a szavaidból, nem te jártál így először és valszeg az utolsó sem te vagy. Azért ettől ennyire befordulni...

– Nekem már ez is sok volt. Én mint szerető... – Tory hátán még ennyi idő után is végigszaladt a hideg. – Hiszen tudod mit gondolok erről... Hánynom kellett magamtól, hiába szakítottam vele azonnal, ahogy megtudtam. Csakhogy egy szemeszter nem két hónapból áll...

– Zaklatott?

– Mondjuk inkább úgy, hogy nem adta fel könnyen. Nem tudtam úgy az utcára lépni, hogy ne lett volna ott, úgyhogy ha nem volt muszáj, akkor inkább nem mentem sehova. Persze az sem segített, hogy utána ujjal mutogattak rám. Azt hittem sosem lesz már vége.

Jodie megrendülten nézett Tory-ra. A hallottak alapján sok minden más megvilágításba került. Már értette miért lett olyan zárkózott, miért maradtak el a kirándulások, miért temetkezett a munkájába, miért kellett órákat könyörögni neki, hogy egyáltalán kimozduljon otthonról.

– Miért nem szóltál? – kérdezte szomorúan.

– Mert tényleg azt hittem, hogy majd elmúlik. Mert észre sem vettem, hogy már csak te vagy nekem... azt hiszem megszoktam az egyedüllétet... mert az biztonságos... – vonta meg a vállát Tory, majd bőszen hajtani kezdte a rokka kerekét, mert úgy látta társaságot kapnak.

Sel, Kay és Drew araszoltak egyre közelebb egyik kezükben gobelinjeikkel, a másikban székeikkel.

Jodie vette a lapot és a lebukást kivédve barátnőjéhez hajolt, hogy megmutassa mit is kéne csinálnia.

Tory alapvetően jó kézügyességgel volt megáldva, de most szabadulni akart, friss levegőre vágyott.

A kíváncsi hármas hallótávolságba ért.

– Mit sugdolóztok itt annyira? Már mindenki benneteket néz – érdeklődött a legközelebb húzódott Sel. Ebben speciel igaza volt.

– Ha megszúrom magam az orsóval, akkor eljátszhatnám végre Csipkerózsikát?! – fakadt ki bosszúsan Tory, csak hogy kielégítse az őket bámuló mindenki kíváncsiságát is.

– Hogy te mit össze tudsz szenvedni! – ment bele a játékba Jodie, amint megértette mit akar a nő. – Jobb, ha a szálláson vársz míg mi végzünk, mert már nagyon unom a nyavalygásodat.

– Ennyire ne spirázd túl... – mormolta vissza az orra alatt Tory, de végtelenül hálás volt barátnőjének.