12

     A lovagok nem hagyták magukat lerázni, így a vásározók, köztük Tory-ék, aznap több ízben élvezhették a Menekülő Vándormadarak címet viselő rendhagyó performance-t. 

Hogy még csak véletlenül se legyen egyhangú az előadás, a zenészek hol rajban, hol szólóban bukkantak fel a piactér tetszőleges pontjain, sarkukban az elmaradhatatlan csörgő-zörgő kísérettel, valamint a páncélosok után loholó apródokkal, akik az íjászverseny helyszínére szerették volna visszaterelni az elcsellengett versenyzőket.

Aztán egyszer csak Brian is berontott a térre, legalább fél tucat, fülsértően kotkodácsoló tyúkot kergetve, majd ugyanolyan visszatérő színfoltja lett a vásárnak, mint a lovagok elől palásttól sátorponyváig settenkedő muzsikusok.

A nézettségért vért izzadó mutatványosok megelégelték az eredménytelen rivalizálást, egymás után vagdosták földhöz kellékeiket és bosszúsan szedték sátorfájukat.

      A nap végén, már a vacsoraasztalnál ülve, zenészek és csirkefelszabadító kommandósok egyaránt egyetértettek abban, hogy az aznap délelőtt forgatókönyvéért sírva könyörögne a Monthy Python teljes legénysége. Ők valószínűleg külön értékelték volna az enyhébb nyílzáport, amiben a bajnokság ügyetlenebb résztvevői részesítették a publikumot.

Python-ék híján ők röhögték könnyesre magukat, miközben egymás szavába vágva idézték fel a nap fénypontjait. Ezt szerencsére zavartalanul tehették, elég messze ültek a vért izzadó alkalmi trubadúroktól.

– Mondjuk nem egészen értem, miért menekültetek. Hát nem azért vagytok itt, hogy... ?

– Nem! – fojtották Toryba a szót egy emberként a vándormadarak. Tory megszeppenve pillogott körbe rajtuk. 

Jenny könyörült meg rajta.

– Mi azért vagyunk itt, hogy esténként szórakoztassuk a nagyérdeműt. A dalversenyre itteni zenészek vannak kijelölve.

– Ehhez képest minden évben eljátsszák ezt a cirkuszt – nehezményezte Alex.

– Most elszántabbak voltak, mint általában – jegyezte meg Frank.

– Elszántabbak? Ezek ma konkrétan a skalpunkra utaztak – pontosított az öccse.

– Hogyhogy minden évben? – reagált jókora spéttel Jodie. – Hiszen eddig csak egyszer láttalak benneteket...

– Nem mindig jövünk ugyanabban a turnusban – vont vállat Alex és tovább babrálta hangszerét.

– Több turnus van?! – érkezett a döbbenet, ezúttal már több szólamban, egyedül Tory várta csendben, hogy mi fog ebből kisülni.

– Haha, zöldfülűek – csapott le rájuk Vic. – Csak nem gondoltátok komolyan, hogy egy hét középkorozásért tartanak fent egy ekkora létesítményt?

– Beszarok! – összegezte a helyzetet Jodie pár pillanatnyi gondolkodás után.

– Eleinte tényleg csak egy hét volt, és a mai állapothoz képest sokkal fapadosabb – magyarázta Kristin. – De egy idő után túl nagy lett a tömegnyomor, és egyre több turnust indítottak, egyre jobban kiépült a környék, egyre sokszínűbb lett a program...

– … és lassan last minute heteket is szervezhetnének – fejezte be a mesét George.

– El se hiszem, hogy létezik egy egész nyárra elég eszement középkóros – dünnyögte Tory. 

Csak nem elég halkan, mert hirtelen tizennégy szemrehányó tekintet kereszttüzében találta magát. 

 

– Még mindig nem sikerült megbékülnöd? – törte meg a baljós csendet Alex.

– Izé... nem úgy értettem... csak tök furcsa, hogy ennyi ember hajlandó ilyen primitív körülmények közt eltölteni akár egy napot is, nemhogy egy egész hetet...

– Szerintem ne ragozd tovább, mert egyre rosszabb lesz... – húzta féloldalas, kaján mosolyra a száját a férfi.

Mielőtt Tory pár epésebb megjegyzést is begyűjthetett volna a többi felháborodott középkórostól, az előző napi leánykérő sétált méltóságteljesen a „küzdőtérre”, és elvonta róla az egyre kínosabbá váló figyelmet.

Az ifjú titán szenzációsan adta elő egyszerű dallamú, kedves szövegű szerzeményét, és tökéletes arányérzékről tett tanúbizonyságot a kíséretül választott, lágy hangú fuvola.

Ezen az estén is sikerült elrabolnia néhány esendőbb szívet a mátkájáén kívül.

Már régen más vette birtokba a helyét, de a zenészek még mindig a fülbemászó dalocskát méltatták, elemezték, mikor kissé feldúltan fékezett le mellettük a jegyespár. 

Fél másodpercnyi habozás után sikerült egyszerre megszólalniuk, hogy aztán zavartan el is hallgassanak. Végül a vőlegény ragadta magához a szót.

– Bocs a zavarásért, esküszöm, hogy nem zenei kíséretre utazok...

– Hanem mire? – fordult teljesen feléjük Vic.

– Segítséget szeretnénk kérni... Szóval... figyelünk benneteket egy ideje, és vaknak kéne lennünk, ha nem vettük volna észre, hogy szúrtok ki sorozatosan...

– ...azzal a perverzzel! – fakadt ki a menyasszony.

– Persze így már világos, miért – summázta a férfi.

– Hát én rögtön lemegyek hídba! – durcált be Kay. – Lassan már mindenki tudja mit csinálunk, csak a szarházinál nem esik le a tantusz!

– Ejha kedves új ismerősök, milyen híresek vagytok! – füttyentett Vic.

– Javíts ki, ha tévedek, de úgy rémlik, a mai büntit ti intéztétek neki – vágott vissza Doug.

– Mit csinált veled? – kérdezte együttérzőn Sel, miközben könyökével odébb tuszkolta Jodie-t, majd nyugtatólag megfogta a szöszke kezét, és kettőjük közé ültette. Párjának a férfiak szorítottak helyet.

– Azt mondta gratulálni akar...

– … és nem sok hiányzott, hogy gyakorolja az első éjszaka jogát – fejezte be helyette kedvese.

– Ez már nem szimplán szemtelen, hanem egyenesen pofátlan – állapította meg Simon.

– Lehet, hogy csak túl hosszú volt a napja... – vélte Kay.

– Te most tényleg mentegeted?! – háborodott fel Drew.

– Túl elnéző vagy kicsim, de lassan be kéne látnod, hogy ennek a csírának nem tudsz mentséget kreálni – kelt a védelmére Adam.

– És mi pontosan miben segíthetnénk, kedves idegenek? – kanyarodott vissza az eredeti problémához Peter. 

Az idegenek elértették a célzást.

– Hopsz, a nagy felháborodásban kihagytuk a bemutatkozós részt. Én Mark vagyok, ő pedig Hayley, a...

– Menyasszonyod – vágta rá Sel és elmosolyodott. – Mi is figyeltünk...

– Na ahhoz tényleg vaknak kéne lennünk, hogy ne vegyük észre – vigyorgott Vic.

– Most köthetjük fel a gatyát, hogy hasonlóképpen elkápráztassuk szívünk választottját – panaszolta vicces-komolyan Simon.

– Ha meg folyton eltértek a témától, elszalaszthatjuk a megfelelő alkalmat a revansra – pirított rájuk Jodie. Míg a többiek ismerkedő estet tartottak, Hayley nagy vonalakban felvázolta a történteket, aminek hallatán Jodie-ban fellángolt a bosszúvágy.

– Elnézést, hogy beleszólok, de revans ez csak akkor lenne, ha tudná, mi miért történik vele. De aligha jut el a pontnyi agyáig az ok-okozat összefüggés, különben egyes személyeket nagy ívben elkerülne, nem igaz? – kacsintott Alex Tory-ra, majd folytatta az eszmefuttatást. – Így legfeljebb azt hiszi, hogy átlagon felül peches.

– Eeeezt de szépen levezetted, doki – hízelgett Vic. 

Válaszként Alex csőre töltötte a kobozt, és egy hangtompítós sorozattal leterítette muzsikustársát. Vic szolgálatkészen az asztal alá halálozott.

– Piszkosul nem érdekel, hogy mi jut el az agyáig, egyszerűen szeretnék neki pár iszonyúan kellemetlen, megalázó percet szerezni – fortyogott Hayley.

– Csak pár percet? Én szívem szerint úgy elruháznám, hogy míg él megemlegesse – tört ki Markból.

– Botorság örökre kitiltatni magad innen egy ilyen véglény miatt. Nem véletlen, hogy mi sem szemtől szembe konfrontálódunk vele – taglalta Doug. – És ha ebből a szempontból nézzük, még jobb is, hogy tök gyanútlan az ipse.

– Eszem az ékesszóló szátokat, mámma este mindenkit megszállt az értelmiség szelleme? – gúnyolódott a nyughatatlan hobbit, és visszatért az élők sorába. – Minő emelkedett stílus, micsoda választékos szavak! Hah! Menten elalélok!

– El ám, mert lecsaplak! – fenyegette meg a lökött dudást Frank, a nagyobbik kétajtós szekrény. 

Vic visszavett az arcából és várakozó álláspontra helyezkedett.

– Koncentráljunk a lényegre. A feladat adott, de... - vitte tovább a félbeszakított gondolatmenetet Doug.

– De a leckéztetést általában a véletlen ihleti – gondolkodott hangosan Tory, aztán a figyelem központjában kissé elbizonytalanodott. – Vagy nem?

– Igen, idén főleg a véletlenre bíztuk a dolgot – erősítette meg Jodie. – És sokat lendített rajta a te improvizációs készséged.

– Ha bármiben segíthetek, amit nagyon szeretnék... – kezdte Mark, de a királyi dobos félbeszakította mondanivalóját.

Mindannyian a trónusok felé fordultak, és várták, hogy elüljön az izgatott moraj, és a király végre belekezdhessen mondókájába.

– Miután lovagjaink ma is igen komoly bizonyságát adták fegyverforgatásbéli jártasságuknak... – itt őfelsége kénytelen volt egy kis szünetet tartani, míg a gúnyos felhangok és a felháborodott moraj elcsitult. – Tehát ideje, hogy háborúba küldjük őket. A csaták megvívásához, idő, de főként ellenfél híján, nem ragaszkodunk, viszont hazavárjuk őket. A próbatétel címe tehát : Hazatérés a Szentföldről. Holnap pirkadatkor az összes kandidátust elszállítjuk a környék egy-egy pontjára, bekötött szemmel természetesen, ahonnan néhány alapvető használati tárgy segítségével vissza kell találjanak a várhoz. A versenyzőket ezúton meg is kérem, hogy a részletek miatt fáradjanak a ceremóniamesterhez.

Mark elnézést kért, Sel gondjaira bízta Hayley-t és már ott sem volt.

Tory mélyen elgondolkodva nézett utána. Fejében gonoszdi ötlet körvonalazódott, de egyelőre megtartotta magának, mert sok minden állt vagy bukott a részleteken.

Szerencsére már senki nem foglalkozott vele.

Sel és Jodie a feldúlt Hayley-t pátyolgatták, Kristin az erkölcsi támogatást adta a hátuk mögül. Simon a vacsorát várta egyre türelmetlenebbül és ezen parázs vitába bonyolódott Drew-val. George és Vic a dudáikat karbantartották, mivel közeledett az esti szereplésük ideje.

Jenny és Alex a maradék figyelmét foglalta le egy rögtönzött kis „duettel”. 

Tory felismerte benne Mark dalának egy-két kiragadott momentumát, és úgy döntött, tetszik neki a „remix”. 

A Jones fivérek hangot is adtak tetszésüknek, s ez a hang a hatalmas doboktól szokatlan, lágy ritmust adott a dallamhoz. Ez a dudásokat is felpiszkálta, és pár bizonytalanabb próbálkozás után szinte tökéletes kíséretet játszottak.

A hangulat ragadós volt, futótűzként szaladt végig a vacsorára várókon.

Elsőül Tory-ék estek áldozatul, ültő helyükben olyan fergeteges táncot vágtak le, hogy csak úgy porzott, önfeledten kacagva engedték át az irányítást a zenének. Fesztelenségük nyomán egyre több tenyér csattant össze, hogy részese lehessen a spontán varázslatnak. Itt-ott a helyi zenészek is be-bekapcsolódtak, a közönség és mulattatóik kölcsönösen spannolták egymást egészen addig a pontig, ahonnan már lehetetlen tovább fokozni az élményt. A légkör robbanásig telt szikrázó feszültséggel. A zenészek mintha olvastak volna egymás gondolataiban. Kezeik között - az eddigi varázslathoz méltóan - varázsütésre hallgattak el a hangszerek, majd rögtön utána a két hatalmas dob detonált a téren, mintha milliónyi szív dobbant volna egyszerre.

A hirtelen beállt csend hosszú másodpercekig védelmező búraként borult az emberek fölé, aztán orkánszerű tapsviharban tört ki.

Tory hitetlenkedve kapkodott levegő után, torkából újra és újra kontrollálhatatlan nevetés tört fel, jobb híján tehetetlenül dőlt a hasonló gondokkal küzdő Simonnak, akit a másik oldalról az iménti őrülettől szintén lerészegedett Drew támasztott.

– Basszus fiúk! – szakadt ki a lélegzet Kristinből, aki erősen kapaszkodott csörgődobjába. – Ez valami... Jézusom, ehhez muszáj szöveget is írnotok! Ezt én énekelni, élni akarom!

– Kris, azt sem tudom mit csináltam... – eszmélkedett a furcsa révületből Alex. – Csak elkezdtünk rögtönözni Jennel...

A férfi tanácstalanul nézett a hegedűsre, hátha ő meg tudná magyarázni, de Jenny ugyanolyan anyátlanul nézett vissza rá.

– Most először sajnálom, hogy nincs itt semmi, amivel rögzíthettük volna... – suttogta sírós hangon a lány, hogy szinte csak a szájáról olvashatták le a szavakat, bár nem volt egyszerű, mert reszkető ajka hol sírásra, hol kábult mosolyra húzódott.

– Hát ezért bizony nagyon kár – sóhajtott fel Tory. Álmodozó tekintete összetalálkozott a lassan ébredező Alexével, és most először nem sütötte le a szemét azonnal. Helyette alaposan megmerítkezett a belőle áradó harmóniában. 

 

„ Igen, ez az ember békében van magával. Most még inkább, mint általában ” – suhant át rajta a felismerés. 

Tovább kalandozva felfedezte, hogy Jen és Kristin szeméből is ugyanez az elragadtatás sugárzik, és ebből arra következtetett, hogy a sajátjában is valami ehhez hasonlóval találkozna. Figyelme visszarebbent Alexre, és örömmel viszonozta tiszta, nyílt mosolyát.

Vic trappolt bele az idilli hangulatba, elefánt tappancsokon.

– Hű, komám, ez felért egy atomi nagy orgazmussal!

Jenny-n kívül mindenki bosszúsan meredt a hangulatgyilkosra. Jen akcióba lendült.

– Hogy te mekkora ökör vagy, Vic?! – vágta tarkón első dühében, majd bónuszként a vonójával végigvágott a hátsó felén. 

A férfi hegyikecskét megszégyenítő magasságba ugrott fájdalmában.

– Noooormális vagy?!?

– Veled ellentétben – hagyta helyben Jenny és tüntetően hátat fordított bátyjának.

– Ez oltári jó volt! Így már értem, miért nem elégedtek meg egyesek a falusi zenészekkel. Ha ti nyomjátok a vérszegény nyikorgásukhoz a talpalávalót, nyert ügyük van... jobbanmondva, lett volna – nevetett fel mellettük a visszatérő Mark.

     Bár az este csúcsa kétségkívül a programon kívüli örömzenélés volt, azért a vacsorának is nagy tetszést aratott. 

A leendő házasok könnyedén beilleszkedtek új társaságukba, és a Vic okozta kellemetlenség is feledésbe merült kaja közben. A vidám csipkelődés azonban most sem hiányzott.

– Na még mindig olyan rettenetes itt lenni? - kacsintott Alex Tory-ra.

– Ne hívd ki magad ellen a sorsot – intette a nő félig viccelve.

– Most nincs is leves... - célzott a férfi az egy nappal korábbi vacsorára.

– Az nincs, de kölcsönkérhetem Jenny vonóját, hogy elhúzzam a nótád.

– A kutyafáját, nem tudtok ti meglenni piszkálódás nélkül? – pirított rájuk Jenny. – Alex, láthattad, ha van szemed, hogy Tory legalább annyira kész volt, mint mi. Ami pedig a vonómat illeti, itt ma egészen másvalakinek kéne elhúzni a nótáját.

– De hogy? Mert még mindig ez a kérdés – jelentkezett szólásra Doug, tele szájjal.

– Éppen lenne egy ötletem... – vetette fel Tory.

– Hallgatunk.

– Szóval... Mi lenne, ha holnap reggel Brian is elmenne hazatérni a szentföldről?