10

    Az a lehetetlen helyzet állt elő, hogy a kapott válaszok rendes kis zűrzavart okoztak. A belőlük született kérdések először négyzetre emelték magukat, majd rögtön ezután köbre is.

Mindenkinek bőven volt min töprengenie, holott valójában senki nem értett semmit és senkit, de legfőképpen saját magát nem.

Alex nem értette Tory-t, Tory Alexet, Jodie egyikőjüket sem, és bizony még Vic is gondban volt.

Mert miért nem él a felkínált lehetőséggel az, aki szemmel láthatóan pont elkerülni igyekezett azt, hogy fény derüljön az igazságra?

És mit ér a feloldozás, ha nem tudjuk miért nyertünk kegyelmet?

Mire volt jó a több éves hallgatás, ha a titkolózó az első adandó alkalommal önként, bár korántsem dalolva vall színt... és hogy lehet ilyen könnyedén venni egy házasságtörést?

Vic-et csak az gondolkoztatta el, de az nagyon, hogy ha végre összejött a csevej és állítólag jól sült el, mitől olyan gondterhelt a barátja mégis?

    Egyetlen dologban azonban mégis megegyeztek. Egyikőjük sem tudta, hogy most hogyan is tovább.

Előző este a biztató előjeleket figyelő Jodie még mindkét kezén csuriba rakta az ujjait, és biztos ami ziher alapon karjait és lábait is kalácsba fonta... Most nem tudta, mihez kellene inkább szurkolnia.

Tory-nak fogalma sem volt róla, hogy fogja kibírni ezt a hetet, mert azt egyszerűen el sem tudta képzelni, hogy a férfi „ötlete” életképes megoldás. Főleg úgy, hogy ráadásul még teljesen ki is forgatja magából a közelsége.

Talán egy fokkal nyugodtabb lett volna, ha tudja, hogy Alex sem éppen a nyugalom mintapéldája.

Tory egyszerre vonzotta és taszította.

Amióta csak az eszét tudta, azért fohászkodott, hogy lehetőleg apja egyik múltbéli afférjával se akadjon össze.

Ehhez képest teljesen gyanútlanul sétált a vesztébe.

Ha a Jodie névre hallgató kotnyeles barátnő nem dobja be a becenevét, azt se tudná kicsoda, de azt még nem tudta eldönteni, hogy ezért hálával tartozik neki, vagy valami egészen mással.

Egyetlen dologban volt csak biztos. Hogy a történtek ellenére nagyon szeretne Torynak egy esélyt adni. Kettőjüknek egy esélyt adni.

– Kilyukad a gyomrom! – sóhajtott fel Simon.

– Nekem meg az agyam... – dünnyögte az orra alatt Tory.

– Nekem meg a tököm kap mindjárt léket a nyafogásotoktól! – licitált bosszúsan Drew, holott az előbb még ő hajigálta meg keményre gyúrt kenyérbéllel a soros fűzfapoétát, alaposan belerondítva ezzel a hősköltemény mélyen átélt előadásába.

A kínrímfaragó szíve hölgye visítva röhögött a helyén. Még mindig.

Ezzel persze nem volt egyedül, mert szem nem maradt szárazon a botcsinálta versikék hallatán, és a reakciókat figyelembe véve kérdéses volt, hogy a lovagok úgy távoznak majd a hét végén, ahogy érkeztek : asszonyostul.

Az első pár próbálkozón még Tory is vigyorgott, de mostanra már kizárólag az tartotta a helyén, hogy a vacsorát csak a versengés után szolgálták fel, és hogy a zenészeknek, legnagyobb megkönnyebbülésére, színét sem lehetett látni.

Újabb költőjelölt lépett a nagyérdemű elé.

Nos, a nagyérdemű mindenre fel volt készülve, csak arra nem, ami következett.

A szimpatikus, jóvágású fiatalember meghajolt a királyi pár felé, majd nekik hátat fordítva egy törékeny, szőke lányra szegezte tekintetét és belekezdett művébe. 

Kellemesen zengő hangja elcsendesítette a fecsegést, sallangtalan, felesleges cifrázástól mentes, szívhez szóló sorai és messzemenően természetes előadásmódja pedig osztatlan figyelmet biztosított számára.

Produkciója nem csak az egyre felhősebb szemű szöszkét igézte meg, de ő volt az, aki a vers végeztén törékenységét meghazudtolóan szökkent át az őket elválasztó asztalon, és a lovagja nyakába ugorva többször is elismételte, egyre elhalóbb hangon, hogy : igen! igen! igen! Majd a népes nézőközönségre fittyet hányva, pirongatóan forró csókot váltottak.

Eltartott egy ideig, mire mindenki felfogta, hogy az imént bizony leánykérés történt.

– Beszarok... – nyögte elhalóan Jodie.

– Simon, remélem jegyzeteltél... – sóhajtott fel Drew.

– Milyen lehet ezeknél a nászéjszaka? – ábrándozott el Sel.

– Babavárás... – fűzte tovább álmodozón Kay.

– Hétköznap... – gondolkodott el Doug és megindult pillantást váltott gyermekáldást sóvárgó kedvesével.

Tory az első elérzékenyülés után szavak helyett tapsban tört ki, ami aztán futótűzként terjedt át asztalról asztalra.

A fiatalember kicsit kótyagosan lesett körül, aztán hamiskás mosollyal nyugtázta a kettejüket körülvevő áhítatot és egy hetyke meghajlást követően a helyére vezette menyasszonyát.

Az utánuk következő versenyző már labdába se rúghatott, szavalatát teljes érdektelenség kísérte, még egy dobásra sem méltatták.

Helyettük inkább az izgatottan sugdolózó mátkapárban gyönyörködtek.

Tory-ék figyelme hamarosan elterelődött, mert a semmiből hirtelen vándormadarak lepték meg őket. 

Az első madárkák, a hölgytagok, valamint a hímtagok túlnyomó része még engedélyt kértek a csatlakozáshoz. Az utolsó kettő, Vic és Alex, már enélkül landolt közöttük. Pontosan abban pillanatban, mikor pár asztallal lentebb kitört a csetepaté.

Mire a közelben ülők észbe kaptak, a pankrációt már fel is oszlatták az éber strázsák, mielőtt lincselésbe csapott volna át, és egy ismerős, feldúltan magyarázkodó figurát vezettek látó- és hallótávolságon kívülre.

Úgy látszott Brian-re aznap nagyon rájárt a rúd.

A villámgyorsan helyreállt rendben nyolc gyanakvó tekintet szegeződött a ma született báránykákat alakító zenészekre, de a bárányok hallgattak. Mélyen.

Végül Alex vállalta magára, hogy felcsákányozza a némileg fagyos hangulatot, és ha már egész véletlenül pont Tory-val szemközt foglalt helyet, hát rávillantotta angyalian ártatlan mosolyát.

– Eseménydús az este, nemdebár, mylady?

– Elvégre tettetek róla... – bólintott Tory, a tőle tellő leghiggadtabban.

– Mi?! – hűlt el méltatlankodva a férfi, mintha még a feltételezés is sértené önérzetét. – Miből gondolja kegyed, hogy bármi közünk van hozzá?

– Hm... miből is? Azért lássuk be, túl gyanús ez véletlennek.

– Ugyan micsoda? – kerekítette csészealjnyira a szemeit Alex. Immár kétség sem fért a zenészek bűnösségéhez.

– Na jó, hagyjuk a terelést, ki vele, mi történt? – grimaszolt Tory.

– Verekedtek, láthattad... – a férfi akár doktorálhatott volna mellébeszélésből, de a nő nem hagyta magát.

– ELŐTTE mi történt?!

– Jaaa... Hát Briannél nem lehet tudni... talán összetévesztette Martin atya reverendáját az egyik hölgy ruhájával... szoknya-szoknya... öregszik... – találgatott Alex.

Tory pislogott egy kicsit. Mintha glória villant volna fel a férfi feje fölött... Mielőtt azonban kollektívan angyalszárnysuhogást is hallucinálhattak volna, Jenny hidegrázós hangon vinnyogott fel.

– Istenem, melyikőtök markolt Martin atya seggébe?!

A kéretlen infó hallatán mindenkiből kiszakadt a röhögés. Tory arcán diadalmas mosoly terült el és sokatmondó pillantást váltott a mellébeszélővel.

– Hát barátom, ezt úgy hívják, hogy bukta!

– Hát ezt úgy... – látta be nyilvánvaló vereségét Alex, de nem vette túlságosan a lelkére. – El se tudtuk képzelni, hogy miért babráltok ki folyton azzal a szegény emberrel...

– Szegény?! – hörrent fel Sel.

– Ember?! – utálkozott igen plasztikusan Drew.

– Jó, hát most már mi is tudjuk – vont vállat durcásan Jenny.

– Nálatok mivel húzta ki a gyufát? – érdeklődött Adam.

– Az a perverz a húgomat fogdosta! – morgott ezúttal korántsem vidáman Vic.

Jenny-n volt a berzenkedés sora.

– Ráadásul a vers kellős közepén. Basszus, a szavam is elállt, mert ilyet még nem láttam, pedig elég régóta járunk ide vendégként, meg fellépni is... olyan romantikus volt, én is szíves-örömest igent mondtam volna a srácnak... erre ez a barom... Komolyan mondom, ez már nem is fogdosott, hanem effektíve... alámnyúlt...

– Jen, nehogy már te szégyenkezz helyette! – morrant fel Vic.

– Nem szégyenkezem. Undorodom – magyarázta a lány. – Basszus, azt hittem elájulok! Hogy jut eszébe egy ilyen lánykérés közben fogdosni?

– Neki miről nem ez jut az eszébe? – fanyalgott Sel.

– Csak azért nem kevertem le neki egy istenest, mert a srácok... hát... láttátok, nem? – Jenny nem tudta, hogy sírjon-e vagy nevessen.

– Nagyon jó volt az improvizáció – biztosította a zenészeket elismerően Sel.

– A legjobbaktól tanultunk... – biccentett Alex és térdremegtető mosolyt küldött Tory felé. Elérte a kívánt hatást.

– Én még kezdő vagyok, ők a profik – mentegetőzött rákvörösen a nő és társai fele intett.

– Hm... kezd egyre jobban elszemtelenedni – gondolkozott félhangosan Simon. 

– Úgy látszik nem tanul – bólintott Adam.

– Vagy csak nem érti az összefüggést – vetette fel Alex, és a kérdő tekintetektől ösztökélve részletezte mire is gondol pontosan. – Szerintem még mindig nem jött rá, hogy például hogy került az ölébe a reggelije. Pedig micsoda pazar kivitelezés volt! Még a profiknak is a becsületére válna.

Tory ebben a pillanatban elhatározta, hogy másnap reggel első dolga lesz beszerezni valami fátyolszerűt, lehetőleg pirosat, hogy ne a feje virítson minden egyes alkalommal, ha Alex ránéz vagy hozzászól.

Jelenleg az egyetlen amit tehetett, hogy kényszeredetten elmosolyodott a „bók” hallatán.

– Na, akkor majd segítünk neki felfogni – ömlött el egy vészjósló vigyor Doug arcán.

– Ha szükség lenne egy kis segítségre, állunk rendelkezésetekre – hajolt meg a „másoddudás”, ami nem kis attrakciónak számított, ültében.

– Még eljöhet az idő, hogy szavadon fogunk – kacsintott sokatmondóan Simon.

– Na ma estére már bőven elég volt Brianből, nem válthatnánk témát? – javasolta Jenny.

– Dehogynem! Mikor lesz kaja? – tálalta az új témát azonnal Vic.

Simon a menetrendre pillantott, majd megadta a választ.

– Ha ez a gyászvitéz befejezte.

– Akkor ideje befejeztetni vele! – horgadt fel Vic és nem aprózta el. Egy kóbor fakupát állított pályára a művész irányába, akinek a reflexe jobb volt, mint a verselőkéje.

Tory hálát és megkönnyebbülést vélt felfedezni a király ábrázatán. És úgy látszott, hogy a felszolgálók is csak erre vártak, mert szinte azonnal megjelentek a jókora fatálakkal.

Körös-körül jó hangulatú falatozás vette kezdetét.

Tory kicsit elanyátlanodva fixírozta a cipótányérban szervírozott levest, és azon gondolkozott, hogyan is kezdhetne neki kanál híján. Jodie egy szelet kenyeret nyomott a kezébe, majd használati utasítással is ellátta.

– Törsz, mártasz, törsz, mártasz. Ha elfogyott a kenyér, vehetsz újat, vagy elbonthatod a tányérod... lehetőleg felülről lefelé...

– Na elmész ám! – sziszegte Tory bosszúsan.

– Most nem látszik, de amúgy egy belevaló, értelmes csaj, csak most hisztizik... – mentegetőzött Jodie úgy, mintha a „csaj” ott se lenne.

– A nénikéd! – rúgta bokán barátnőjét a belevaló, értelmes csaj. Nagyon nem volt ínyére, hogy az érdeklődés középpontjába került.

– És miért a hiszti? – kíváncsiskodott Alex. A szemében vidám szikrák pattogtak.

– Nem hisztizek...

– Tényleg nem. Duzzog – helyesbített közbe Jodie.

– Ha nem hagyod abba, nagyon leveses leszel! – közölte normál hangerőn, de jeges hangnemben Tory, és senki sem kételkedett a szavában.

– Először vagy itt? – kérdezte a férfi mosolyogva.

– És utoljára.

– Talán nem tetszik?

– Őszintén? Én itt túsz vagyok. Talán ha VALAKI közölte volna hova akar elcipelni, még élvezném is...

– VALAKI csak jót akart, és VALAKI nagyon jól tudta, hogy hat ökörrel se lehetett volna kimozdítani a városból, ha megmondja, hova lesz a séta – szúrt vissza Jodie.

– Oda se figyelj rájuk, ezt csinálják mióta megérkeztek – magyarázta Kay a férfinak és lemondóan legyintett.

– Rosszabbak, mint egy házaspár – szállt be az anekdotázók közé Simon. – Hallanod kellett volna milyen műsort nyomtak le korán reggel.

– Ők ébresztették az egész fogadót – bólogatott egyetértően Drew.

– Nem is igaz!!! – zúgott fel egyszerre Jodie és Tory.

– De ha már így esett, miért ne élvezhetnéd ki? – vonta fel a vállát értetlenül a kobzos.

– Nem szeretem a váratlan dolgokat. Se a meglepetéseket, se az ajándékokat – vallotta be Tory.

– Azta! Egy ilyen nő minden férfi álma!

– Ne kezdd te is! – szegezte a férfira a mutatóujját Tory.

– Én is leveses leszek? – húzta magát kisebbre Alex rémülten. A nő megütközve nézett rá, aztán elnevette magát.

– Istenem, hova kerültem?!

– Az egyik legjobb helyre ezen a világon. Rosszul teszed, ha duzzogsz, ahelyett, hogy elengednéd magad – mosolygott rá bátorítóan a férfi.

– A világ legjobb helyére hogy kerül egy Brian? – vitatkozott Tory.

– Na köss bele... – grimaszolt Alex. – A szabályt erősítő kivételről még nem hallottál? És legalább biztosan nem unatkozol...

– Az biztos! – húzta el a száját Tory. Körülnézett, és a látottak alapján hajlott arra, hogy igazat adjon a férfinak. Még valami szemet szúrt neki. – Itt nincsenek gyerekek... Ki vannak tiltva, mint a koridegen kütyük?

– Nincsenek kitiltva – nevetett fel Alex. – De ez főként a felnőttek játszótere, és csak elvétve hozzák magukkal a csemetéket. Ennyi szabi a nagyoknak is jár...

    Élénk társalkodás bontakozott ki a két összeszokott csapat között, nagy elánnal folyt az élménycsere.

Egy mondat közepén Tory hirtelen elhallgatott, és úgy nézett körül, mintha egy olyan álomból ébredt volna, aminek valójában még nincs vége.

Meglepetten konstatálta, hogy eleddig főleg Alex-szel beszélgetett. A férfi először a faluról mesélt neki, a szokatlan kezdeményezésről, és hogy ez hogyan vált egyre népszerűbbé.

De aztán szót szóba öltve elkanyarodtak az eredeti témától, kedvenc filmek és zenék kerültek terítékre, színházi előadások és gyerekkori csínyek, utazások és álmok.

Egészen eddig nem hitte, hogy a férfi tiszta lapos ötlete működőképes lehet, hogy dadogáson és hebegésen kívül mást is képes lesz kinyögni, ha vele kerül szembe. De most szinte lerohanta Tory-t a felismerés, hogy mindez mégis mennyire természetesen, könnyedén és fesztelenül sikerült.

Olyan érzése volt, mintha már időtlen-idők óta ismerné Alexet.

Semmibe révedő tekintete ekkor talált rá a férfiéra. 

Pár pillanatig szótlanul nézték egymást, majd a férfi elmosolyodott, és Tory legnagyobb döbbenetére kimondta, amire ő gondolt.

– Ugye, hogy nem is olyan rettenetesen nehéz?