6

 

     Tory éktelen hangzavarra ébredt, és mikor kábán körbekémlelt, hirtelen nem tudta hol van. Először azt hitte még mindig álmodik, de aztán a szűnni nem akaró kolompolás hatására lesből indítottak támadást az előző éjszaka emlékfoszlányai.

A nő elgyötörten nyögött fel, nyűgösen fülére szorította a párnát és még a takarót is magára húzta, amit azonban Jodie szinte ugyanazzal a lendülettel tépett le róla.

– Ébresztő álomszuszék! Hasadra süt a nap.

– Az nem lehet, egy perce sincs, hogy lefeküdtem – morogta Tory és a takarója után kapott, csakhogy így ki kellett másznia a párnája alól. A beharangozott napfény viszont nem a hasára sütött, hanem egyenesen a szemébe. – Bassza meg!

– Ki az ágyból, mert nem lesz időd reggelizni mise előtt.

– Mi van? – sírt fel a nő vakon pislogva.

– Vasárnap van pupák, ilyenkor minden rendes embernek a templomban a helye.

– Lószart – markolt a takaróba Tory, ami ádáz harcot eredményezett.

– A helyedben nem kockáztatnék... – rántott egyet az ágyneműn Jodie.

– Van még valami amit nem tennél a helyemben?!

– Hát semmi esetre sem hagynám ki a misét. Két okból sem.

– Egyik sem érdekel.

– Pedig érdekelhetne, mert Martin atyának piszok jó az arcmemóriája és a különmise már nem olyan mulatságos, mint a nyilvános.

– Nem lesz itten semMise – makacsolta meg magát Tory és ismét magához ragadta a takarót.

– De még mennyire, hogy lesz. És a reggeliről sem szeretnék lecsúszni miattad.

– Nem tartalak vissza.

– Ki abból a rohadt ágyból, de rögtön, vagy nem állok jót magamért! – elégelte meg a huzavonát Jodie.

– Miért, különben tömlöcbe vettetsz? Ott legalább biztosan hagyják aludni az embert.

– Persze, főleg a patkányok.

Tory egy pillanatra lemerevedett.

– Ezt nem veszem be.

– Helyes, a puding próbája az evés – lépett az ablakhoz Jodie, szélesre tárta és kihajolt.

– Mit csinálsz?– kérdezte gyanakodva Tory. Az álom rohamléptekben hagyta faképnél.

– Szólok valamelyik strázsának, hogy tolvajt fogtam.

– Te meg vagy huzatva! – katapultált az ágyról villámsebesen Jodie mellé a nő. Az emlegetett fogdmegek pont akkor álltak meg üdvözölni a fogadósnét.

– Tehát? – nézett rá Jodie kérdőn.

– Kapd be! – fordított neki hátat Tory és beágyazott.

Innentől már nem volt sok baj vele.

Könnyebb idegrohamot kapott a cicamosdástól, illetve annak körülményeitől, aztán már csak dacból is az ablakon köpte ki a fogmosóvizét, jó középkori módra.

Igaz azon kuncogott egy kicsit, hogy az utcán nem az övé volt az első ilyen eredetű foltocska, bár anno a sötét középkorban valószínűleg egészen más jellegű dolgokat borogattak az utcára.

A folyosón Drew-ba és Simonba botlottak. Ez a párocska se tűnt éppen csont ébernek, de láttukra felderült az arcuk.

– Tőletek jött az a csetepaté? – kérdezte Simon.

– Tartok tőle – ismerte el Jodie.

– Én nyertem! – vágta rá azon melegében Drew kárörvendően grimaszolva kedvesére. Tory legőszintébb rökönyére.

– Soha többet nem fogadok veled – forgatta a szemét Simon.

– Mindig ezt mondod – turbékolta vissza a nő.

– Ezúttal miben fogadtatok? – kíváncsiskodott Jodie.

– Az utolsó mondatod lesz, ha meg mersz szólalni! – fenyegette meg a férfi Drew-t, aztán szemrehányóan a másik két nőhöz intézte a szavait. – Ti meg miféle barátnők vagytok, hogy feszt marjátok egymást?

– Ne dühöngj már, nem fogsz belehalni – békítgette Drew és vidáman nevetve fogta kézen a fújtató bikát.

    A fogadó étkezőjébe lépve Tory a küszöbre fagyott meglepetésében. A helyiség ugyanis olyannyira dugig volt, hogy egy tűt nem lehetett volna leejteni.

Megrázta a fejét, hátha csak délibábot lát, mert hiába osztott-szorzott, ennyi ember akkor sem szállhatott meg a fogadóban, még ha egymás hegyén-hátán alszanak is.

– Nem tudtam, hogy a pincét is kiadják... – gondolkozott hangosan.

– Itt nincs pince, csak az élelmiszernek – világosította fel az őt finoman arrébb hessentő, ételektől roskadozó tállal egyensúlyozó tenyeres-talpas menyecske, és az utat így szabaddá téve már ment is tovább.

– Akkor a padlást? – nézett Tory a többiekre.

– Most egészen pontosan miről is beszélsz? – kérdezett vissza a homlokát ráncolva Jodie.

– Hova fér el ez a rengeteg ember? – mutatott körbe a nő.

– Jaaa, hogy az! – esett le a tantusz Jodie-nál. – A köznép vagy itt reggelizik, vagy a kocsmában, a nemesek meg a kastély ebédlőjében.

– Óh! – bólintott Tory, majd kicsit ijedten nézett körül, de legnagyobb megkönnyebbülésére a kommandó tagjain kívül más figyelemre méltó arcot nem látott. Azért biztos, ami biztos alapon rákérdezett. – És a... zenészek?

Jodie elfojtotta hamiskás mosolyát és igyekezett a lehető legártatlanabbul válaszolni.

– Ők is csak a fogadó és a kocsma között választhatnak.

Tory magában alkut ajánlott a Teremtőnek. Ha a zenészeket legalább ezen a reggelen a kocsmába irányítja, nem csak a misét nem hagyja ki, de még gyónni is hajlandó.

– Talán menjünk beljebb – indítványozta Simon és példamutatóan meg is indult.

– Hova beljebb? – mormogta Tory, ám ekkor váratlan inzultus érte hátulról, amit azon melegében meg is torolt.

Röppályája végén aztán Brian még sokáig találgatta, vajon miben botolhatott el.

Jodie-ék pukkadozva startoltak az Adam által lefoglalt asztal felé.

   

     Tory az asztalon támaszkodva punnyadt még egy kicsit és szörnyülködve figyelte, mennyi kaját bír magába tömni barátnője a szintén bőséges vacsora után.

– Egyél, mert messze van még az ebéd – intette Jodie.

– Egy falat se megy le a torkomon. Tegnap este degeszre ettem magam – válaszolt Tory, és ha belegondolt, ez igaz is volt, holott nem volt kifejezetten nagy étkű, és az ideg is dolgozott benne rendesen, de az ínycsiklandó illatoknak nem tudott ellenállni.

– Azt a csipegetést, amit véghezvittél, te evésnek nevezed?

– Egy kávét viszont elbírnék.

– Akkor be kell ugranunk a törökhöz.

– Miféle törökhöz?

– Itt csak nála van kávé. De előtte tényleg kapj be legalább néhány falatot, mert az ő kávéjától a falnak mész éhgyomorra.

Tory ebben a pillanatban eldöntötte, hogy kikeresztelkedik.

A zenészek ugyanis, Alex-szel az élen, pontosan ekkor léptek be az étkezőbe.

Üres asztalt keresve pásztázták át a helyiséget, és Tory megpróbálta minél kisebbre összehúzni magát, fejét feltámasztott karjai mögé rejtette.

Újdonat barátai pedig pontosan ezt a pillanatot választották asztalbontáshoz.

„Ha halandó lennél, azt kívánnám, dögölj meg! Mától kezdve Te nekem nem létezel!” – gondolta dühösen Tory. – „Egy nagy túróst fogok én templomba menni, a gyónásról pedig ne is álmodj!”

Vic persze azonnal kiszúrta a távozni készülőket.

– Tartsátok azt asztalt! – harsogta túl az alapzsongást, és megindultak feléjük.

Tory halálra váltan nézett rájuk. Tekintete egyenesen az Alexébe kapcsolódott, de csakúgy mint előző éjjel, megint nem tudta mire vélni azt, amit benne látott.

A férfi kétséget kizáróan tisztában volt az ő kilétével, a szemében mégsem bírt felfedezni semmi olyat, amire méltán számíthatott. Nyoma sem volt bármiféle gyűlöletnek, utálatnak, megvetésnek, de még szánalomnak sem, és mára a hitetlenkedéssel vegyes csendes merengés is eltűnt.

Helyette kedves mosoly jelent meg Alex arcán és udvariasan biccentve már messziről üdvözölte őt.

„Most vagy soha” – gondolta Tory, és ahogy a köszönést hasonlóképpen viszonozta, a lehető leggyorsabban szerette volna elhagyni az egyre kisebbnek tűnő étkezőt. 

Abbéli igyekezetében, hogy ezt lehetőleg Alextől minél távolabb és minél rövidebb úton kivitelezze, újabb inzultusba szaladt.

Ennek egyenes következményeként Brian kicsit hamarabb fejezte be a reggelijét, mint tervezte, és nem akadt felszolgáló, aki segített volna leszedegetni a nadrágjáról a maradékot.

Alex elnevette magát, de aztán elgondolkodva nézett Tory után.