1

Under a violet moon
(Nem tudom miért ezt a címet adtam neki... bár sejtéseim vannak. A változtatás jogát stip-stop fenntartom.)

Akkor kezdjük... Egyszer volt, hol nem volt...

Tory még mindig nem tudta elhinni, hogy itt van. Az egész annyira valószínűtlen volt, mint egy álom.

Valahol, most szinte elérhetetlen messzeségben, javában tombolt a XXI. század, minden high tech csillogásával, rohanásával, mialatt ő egy szekér hátulján zötyög a lábát lógázva, körülötte smaragdzöld dombok, ameddig a szem ellát, sehol egy villanyoszlop vagy bármilyen, fejlettebb civilizációra utaló jel, az üdítő csendet csupán az eget időről időre felszántó madárrajok csivitelése, a szekérkaraván recsegése, s a rajta utazók élénk tereferéje törte meg, a levegő pedig olyan kristálytiszta, hogy szinte harapni lehet.

Meg se gondolta volna, hogy létezik még ilyen hely. A város ahonnan ő jött, fuldoklott a füstben, a madarak csiripelését elnyomta az autók zaja, nem mintha egyáltalán észrevette volna a szárnyas bagázst állandóan a földre, vagy valahova a bizonytalan jövőbe szegezett tekintetével.

Ehhez képest már a vonatút is elég furcsa volt, leginkább a Roxfortba tartó mesebeli expresszre emlékeztette, holott nem is a kilenc és háromnegyedik vágányról indult.

De ahogy közeledtek a céljukhoz, egyre több Hermione Granger - féle túlbuzgó vedlett át korabeli ruhákba, hogy aztán következetesen úrnőmnek, lovag úrnak, apródnak, kegyes uramnak - és ki tudja még mi mindennek - szólítva egymást az előttük álló kalandra hangolják magukat.

Útitársa és egyben legjobb barátnője, Jodie szerint ők már időtlen idők óta járnak a középkort idéző fesztiválra, sőt egész évben erre készülnek új toalettel és mindennel, ami ehhez dukál.

Egyesek kifejezetten tökélyre fejlesztették „maskarájukat”, és Tory irigykedve nézte a színpompás, romantikusan lágy esésű kelmékből készült ruhakölteményekben és káprázatos fejdíszekben feszítő hölgyeket, és a jellegtelen, már-már unalmas férfiakból átváltozott igazi, szívtipró daliákat, jókedélyű, gömbölyded földesurakat.

Mielőtt végképp úrrá lett volna rajta az elkeseredés, hogy ő a nyomukba se érhet, „hiszen ha ezt tudta volna...” Jodie megnyugtatta, hogy a „faluban” kölcsönzött ruhák sem maradnak el sokban ezektől a bársony, selyem és szaténcsodáktól, ráadásul azok jobban fognak illeni hozzájuk, mert úgyis a fogadóban lesz szállásuk, míg a rongyrázós banda (Jodie definíciója megmosolyogtatta Toryt) jobbára a várban lakik.

Jodie egyébként most is szünet nélkül beszélt hozzá, ezúttal részletesen ecsetelve mindazt, amit az utazás kezdete előtt csak címszavakban és felettébb titokzatosan volt hajlandó megosztani, azt is nem kis nyaggatás árán.

Na igen, a csajszi attól félt, hogy elijeszti őt, a mindig elfoglalt, mindig rohanó és ebből kifolyólag mindig feszült és hullafáradt üzletasszonyt a garantáltan fékezett habzású kikapcsolódástól.

S noha majdnem napra pontosan egy éve zaklatta a rendhagyó nyaralással, miszerint ezt nem szabad kihagynia, Tory pont most, hogy megeredt a nyelve és azt szedhetett volna ki belőle, amit akar, képtelen volt odafigyelni rá, mit hord össze, csak automatikusan bólogatott.

A környezet egyébként is úgy hatott rá, mintha bedrogozott volna, és a távolban ebben a pillanatban tűnt fel a vár, s a lábánál elterülő, kőfallal körülzárt település. Még a szája is tátva maradt.

Mintha időgépbe került volna.

Ez az érzése aztán még inkább elmélyült, ahogy a hatalmas kapuhoz értek és az őrök szertartásosan összezárták alabárdjukat az átkelni szándékozók előtt.

Az őrtoronyban szolgálatot teljesítő bajtársuk jelzőkürtjének szavára hirtelen egyszerű vászonruhás „cselédség” népesítette be a fal előtti teret és serényen munkához láttak.

A visszatérő vendégek meghívóik felmutatása után szabad utat kaptak, és utazóládáik gyors ellenőrzését követően megindultak velük a szekerek.

Az „elsőbálozókat” ezzel szemben külön kísérők vezették a kőfal egy láthatatlan átjáróján keresztül egy tágas fogadóterembe, ahol szigorú szortírozást rendeztek a poggyászukban, s a nemkívánatos holmit biztonságosan zárható rekeszekbe száműzték, majd egy kisebb helyiségbe terelték őket, ahonnan már nem jöttek vissza.

Tory felháborodottan nézte az eljárást miközben barátnőjével a sorukra várakoztak.

– Hova a fenébe hoztál te engem?

– A sötét középkorba – nevetett Jodie.

– Ez egyáltalán nem vicces. Különben is, mire fel veszik el még a mobilokat is?

– Mert nem lesz rá szükséged.

– De mi van, ha valaki utol akar érni?

– Tudják, hogy nyaralni vagy, nem? Egy hetet prímán kibírnak nélküled is.

– De...

– Ugyan Tory! – intette le a nő. – Ha egy szikrányi is van még benned abból a belevaló csajból, akit annak idején az egyetemen megismertem, akkor élvezni fogod.

– Mi van? – hördült fel Tory.

– Bizony miss Morgan! Ha egészen őszinte akarok lenni, már torkig vagyok a kékharisnya tempóval, amit újabban felvettél, szóval vedd ezt a kiruccanást úgy, mint a barátságunk próbáját – közölte Jodie és a pulthoz lépve átadta mindkettőjük utazótáskáját.

Tory letaglózva nézett barátnőjére és szótlanul hagyta, hogy szinte az összes becsomagolt holmiját karanténba zárják. Nagy kísértést érzett, hogy a mobilját suttyomban mégis a zsebébe rejtse, de Jodie résen volt.

– A helyedben nem tenném – kuncogott a bennfentesek bölcsességével.

– Miért ne? Ez különben is a személyes jogok súlyos megsértése.

– A kisasszony helyében megfogadnám a hölgy tanácsát – mondta mintegy mellékesen a poggyászturkász.

– Megint voltak renitensek? – érdeklődött jókedvűen Jodie.

– Voltak? Vannak! – nevetett a lány. – Mindig vannak, akik megpróbálnak becsempészni ezt-azt, főleg a visszatérők közül. Pedig pont ők már tudhatnák, hogy nincs pardon.

– Tessék? – kérdezte rosszat sejtve Tory.

– Majd meglátod.

– Kisasszony, javasolnám, hogy kapcsolja ki a készüléket, és bízza nyugodtan a gondjainkra – fordult hozzá a lány.

Tory fájdalmas pillantást vetett a telefonra, de megtette amit kértek tőle. Majd döbbenten vette tudomásul, hogy a pénztárcáját is elzárják. Ezután mindkettőjük nevét bevezették a nagykönyvbe, és személyes kísérőjük őket is átvezette a kisebb szobába.

Ez volt a ruhatár.

Az öltöztető hölgy igen rutinos volt, alig 5 perc múlva mindketten tetőtől talpig beöltözve, plusz két váltás „köznapi”, valamint egy rend, díszvacsorához való ruhával az ajándék szütyőjükben léptek be a falon túlra.

Kísérőjük megérdeklődte, hogy kívánják– e igénybe venni a szekeret, amin érkeztek, és nemleges válaszukat tudomásul véve szabad utat adott a járgánynak.

Ők ketten gyalog vágtak neki a Jodie szerint nem vészes útnak.

– A telefonomért még számolunk.

– Én mondtam, hogy inkább hagyd otthon... De a megőrzőben is sokkal jobb helye van most, mint nálad, hamarosan meglátod.

– Ha ezt tudom, el sem jövök – puffogott a nő.

– Azt hiszed titkolóztam volna, ha ezzel nem vagyok tisztában?

– Na szép! – fújt dühösen Tory.

– Ne hisztizz már annyit! - intette le Jodie.

Tory megeresztett egy morcos pillantást élete megrontója felé, aztán inkább átadta magát a látványnak.

Szűk utcácskákon át, bájos kis vályogházak előtt vezetett az útjuk és minden szembejövő udvarias főhajtással üdvözölte őket. A kellemetlen közjáték után ez üdítően hatott Tory-ra és lassan kezdett ráhangolódni a különleges atmoszférára.

A ruhához kapott könnyű kis cipellőben szokatlan volt még a járás, tisztán érezte benne a talaj összes egyenetlenségét, de egyúttal élvezte is, csakúgy mint azt, ahogy hosszú törtfehér alapruhája minden lépésnél rásimul meztelen lábszárára, a finom pasztellsárga felsőruha pedig, melyet keskeny, fonott bőröv tartott a derekán és leginkább egy túl hosszúra hagyott átalvetőre hasonlított, arra késztette, hogy szokásával ellentétben kihúzza magát, amitől egészen kecsessé és méltóságteljessé vált a tartása és a járása egyaránt.

Oldalra pillantva látta, hogy Jodie ugyanúgy átlényegült, de még mielőtt ezt békülésképpen szóvá tehette volna, dobszó és egyre erősödő lárma ütötte meg a fülét.

Jodie arca egyszerre kipirult.

– Hurrrá, bünti vaaan! – ujjongott fel, megragadta barátnője kezét, aki így nem tehetett mást, minthogy megpróbálja tartani vele a tempót.

– A sírba viszel... – lihegte levegő után kapkodva Tory.

– Attól milliószor jobb mulatságba! – biztosította Jodie már kiabálva, mert ekkor érkeztek meg a zaj forrásához, a piactérre.

Tory kis híján dobott egy hátast az szemei elé táruló látványtól. A tér kellős közepén ugyanis egymástól elszeparált kis emelvényeken legalább egy tucat ember álldogált kalodába zárva és zokszó nélkül tűrték, hogy a pórnép egy közepes méretű zöldségesstand árukészletét zúdítja a nyakukba.

– Amatőrök! – kommentálta lesajnálóan Jodie és már csatlakozott is a dobálókhoz. A törvénysértők alaposan megkapták a magukét.

Tory alaposan ledöbbent társa viselkedésén, és azon, hogy a pellengérre állított társaságban a vonatról ismerős arcokat is felfedezett.

Aztán persze ennek a mulatságnak is vége szakadt, az őrök feloszlatták a kárörvendő csőcseléket, akik nevetgélve indultak eredeti úticéljuk felé.

– Boszorkányégetés is lesz? – tudakolta kissé szemrehányóan Tory.

– Nem – vihogott Jodie. – De nem rossz ötlet, majd szólok a szervezőknek.

A piactértől alig egy utcányira volt a fogadó, ahol a szállásukat jelölték ki.

Ez, a többi háztól eltérően, téglából és fából készült egy emeletes épület volt. Odabent pirospozsgás, széltében és hosszában is jelentékeny kiterjedésű, kedélyes asszonyság fogadta őket.

– Hozta isten a kisasszonkákat! Minő öröm, hogy szerény kis hajlékomban szállnak meg. A szobájuk az emeleten lesz, a lépcsőtű' jobbra a második ajtó. Rendezkeggyenek el, mintha otthun lennének, pihenjék ki az út fáradalmait, mossák le magukrúl az út porát, 'sztán ha elkészű'tek, indú'hatnak is az esti lakomára. A programot itten találják a pultnál, a lámpáho' is innen vihetnek majd tüzet. Reggeli 10 órakkó' az ebédlőben. Ha bármi kérdésük van még, fordú'janak bizalommal hozzám.

Tory egyik ámulatból a másikba esett, Jodie pedig gyakorlottan elvett egyet a kézzel megírt pergamenekből.

– 10 órakor lesz csak reggeli? - bukott ki belőle a lépcsőn felfele.

– Örülj neki, ha addigra ki bírsz kelni az ágyból, különben éhen maradsz.

– És mi ez a marhaság a tűzzel meg a lámpával?

– Drágám, láttál te itt villanydrótot?

– Nincs áram? – kérdezte Tory rosszat sejtve.

– Hogy lenne? A középkorban?