2

    

     A szoba első blikkre jobb volt, mint amire Tory ilyen nyitány után számított, de amint lehuppant a keskeny ablakhoz közelebbi ágyra, rögtön elszállt minden illúziója. 

Az ágy az ő ízléséhez képest szokatlanul kemény volt, tapintás és hang alapján szalmamatracra tippelt. 

Az egész kezdett nagyon... Tory a megfelelő szó után kutatott a fejében és mikor rátalált lemondóan sóhajtott... ez már nem csak kezdett nyugtalanító lenni, hanem határozottan az volt.

A vele szemben ülő Jodie-ra nézett.

– Na szóval mi volt ez a pellengéresdi?

– Na vajon?! Hiszen pont erről beszéltem a szekéren... Próbáltalak felkészíteni. De amint látom hiába, mert egy szót se hallottál, igazam van?

Tory arca minden szónál ékesebben beszélt. Jodie bólintott.

– Csodálkoztam is, hogy milyen nyugodtan veszed tudomásul, pedig pontosan azért vártam vele a szekerezésig, mert tartottam tőle, hogy a vonaton vészfékeznél...

– Ennyi erővel a szekérről is leugorhattam volna. Sőt még most is meggondolhatom magam, elvégre ez nem börtön...

– És honnan tudod, hogy nem vitetlek tömlöcbe? Legfeljebb azt hinnék, hogy piszok jól játszod a szereped – vigyorodott el Jodie. – Hiszen ide mindenki játszani jár.

– Kivéve akit aljas módon bepaliznak – jegyezte meg morcosan Tory.

– Lazíts már, Kékharisnya! Tetszeni fog!

– Már nem tetszik. Mi az isten haragjáért vették el a mobilomat?

– Jobb lett volna, ha lebuksz és a főtéren kötsz ki?

– Azt mondod, hogy az a sok ember azért volt ott, mert...

– Pontosan – erősítette meg Jodie és magyarázni kezdett. – Ezen a helyen néhány jelentéktelen apróságtól eltekintve igazi autentikus középkori környezetet hoztak létre a szervezők, ahol semmi keresnivalója a modern kütyüknek, beleértve hőn imádott telefonodat. A szabályzatban pedig benne foglaltatik, hogy aki ez ellen vét, az a piactéren pellengérre állíttatik és a törvénytisztelő nép által megdobáltatik.

– Mellőznéd az agyament nyelvezetet? Vagy ezért is büntetés jár? – húzta el a száját megvetően Tory.

– Ha érdekel esetleg, hogy miért is paliztalak be, hát ezért! – szívta fel magát szobatársa. – Mert úgy besavanyodtál, hogy néha már rendesen sírhatnékom van tőled. Mást már nem is látsz, szórakozásnak, lazításnak, barátoknak nincs helye az életedben, csak a meló ezerrel. És a nagy hajtásban fel sem tűnt, hogy már csak én viselem el a hülyeségeidet.

Tory szavaszegetten pislogott Jodie-ra. Az iménti közlés nem kicsit sokkolta.

– Tényleg ilyen szörnyű vagyok?

– Na jó annyira nem. Csak néha. De a munkamániád tényleg az agyamra megy. Kérlek hidd el, hogy én csak jót akarok neked.

– Oké... Akkor esetleg... nem kezdhetnénk előről?

– Dehogynem – mosolyodott el Jodie boldogan.

– Tehát no telefon, különben a piactéren végzem. Mi van még tiltólistán? – vett nagy levegőt Tory.

– Minden, ami nem ebbe a korba való. Laptop, mp3 lejátszó, fényképezőgép, ilyesmik.

– Fényképezőgép sem? De hát milyen a nyaralás fénykép nélkül?

– Hihetetlenül nyugis.

– De ha azt se tudom megmutatni milyen itt, hogy a manóba csinálok kedvet másoknak?

– Erre való a szájhagyomány – nevetett fel Jodie.

– És gondolom azok szeretnének fényképet csinálni, akik nem tudnak elég jól mesélni. Ki képes emiatt beköpni a másikat?!

– Bárki, aki kikapcsolódni jött ide. Egyesek szinte sportot űznek belőle. Versenyeznek, hogy ki fülel le többet a záróvacsoráig.

– Aki pedig nem bukik le, az díjat kap?

– Azt ám! Legkésőbb távozáskor úgyis megfogják, de az már nem dobálást kap, hanem kitiltást. Pedig még a dobálással is jobban járna, pár éve csak salátával engedélyezik.

– Milyen kedvesek.

– Senki nem mondhatja, hogy nem szóltak előre, minden szórólapjukon, ismertetőjükön rajta van. Emléket másféleképpen is lehet vinni.

– Például?

– Festetni nem tilos, sőt kifejezetten ajánlják. És emellett még rengeteg program van, és totál szabadon dönthetsz, hogy részt veszel e rajtuk vagy sem.

– Mint a dobálás?

– Látom ez nagyon piszkálja a csőrödet. De csak egyszer próbáld ki...

– Inkább kihagynám.

– Először mindenki ezt mondja – kacsintott cinkosan Jodie. – Lényeg a lényeg, itt teljesen el vagyunk zárva a külvilágtól, sőt teljesen magunkra és egymásra vagyunk utalva.

– Ezt hogy érted?

– Hát... nincs áram, tehát semmilyen elektromos készülék sem. Nincs... – a nő kicsit habozott, hogy ezt az információt most ossza e meg barátnőjével, de úgy döntött, hogy jobb minél előbb túlesni rajta. – Szóval nincs folyóvíz sem, legalábbis nem a szó szoros értelmében, mert folyó az van... lent a rét alján... mosni is ott fogunk...

Tory hisztigyanúsan nyögött fel.

– Mmi van?! – dadogta zavarodottan, majd visszafogottan fortyogott tovább. – Ezek után az jön, hogy vadászni és gyűjtögetni is kell, hogy ne haljunk éhen, és... – és itt váltott át magas cére, – ...és hogy fogunk tisztálkodni?!

– Nem kell vadászni, a kaját helyben készítik korabeli receptek alapján, az akkoriban rendelkezésre álló „technológiával”, nemsoká meg is kóstolhatod az esti lakomán. Tisztálkodáshoz meg van afféle fürdőszoba, a konyháról kell kérni meleg vizet és...

– És az emberek ezért még fizetnek is? – Tory ezt képtelen volt felérni ésszel.

– Méghozzá nem is keveset. Na jó, annyira azért nem súlyos – helyesbített Jodie.

– A pénztárcámat miért vették el?

– Így előzik meg a lopást. Néhány ilyen eset után vezették be ezt a módit. A szállás meg a kaja ki van fizetve előre, ha pedig a piacon megtetszik valami, azt felírják a számládra és távozáskor fizeted. Egy gonddal kevesebb, teljesen átadhatod magad a pihenésnek.

– Rögtön a mosás után, mi? – grimaszolt Tory és kicsit magába roskadt. Jodie átült mellé és átkarolta a vállát.

– Ez mind nem olyan vészes, mint amilyennek első hangzásra tűnik – duruzsolta a fülébe megnyugtatásképp. Tory elgyötörve nézett rá.

– Rosszabb?

– Dehogyis! Isteni a fonóban pletykálni, a piacon lófrálni, a mutatványosokat nézni, vagy éppen a zenészeket hallgatni. Kószálhatunk a környéken, belóghatunk a várba... Oltári jó a hangulat... mire észbekapsz már el is röppen a hét, és semmi kedved nem lesz hazamenni. Na gyere, megcsinálom a hajad.

Tory úgy döntött, hogy a ruhatárban felvett ruhájában marad, nem volt éppen olyan hangulatban, hogy kiöltözzön. Főleg miután láttamozta, hogy tükör sincs, amiben meg tudná nézni mit alkotott a fején a barátnője.

A földszinten a fogadósnő kívánt jó szórakozást, ők pedig kiléptek a szűk utcára és visszafele indultak a piactér felé.

Már megkezdődött a készülődés az esti lakomához, sülő hús illatát sodorta feléjük a szél, miközben gyakran kellett félreállniuk, hogy a padokat és asztalokat cipelő jobbágyoknak utat adjanak.

– Ezekben a házakban kik laknak? – bökött Tory az egyik vályogházra.

– A parasztok, a cselédek, a szolgák... egyszóval a kiszolgálószemélyzet. Ha nincs kedved bugyit mosni, fogadhatsz egyet közülük jó pénzért.

– Az én bugyimhoz csak ne nyúljon senki! Különben is miféle dolog ez?

– Hótt hétköznapi. Ezért vannak itt. Ha úgy nézzük, mi vagyunk a hülyék, mert fizetünk azért, hogy itt lehessünk, míg nekik ugyanezért fizetnek, és még élvezik is. Különben nem jönnének ide dolgozni.

– Ebben van valami.

– Kezdesz már megbékélni?

– Még szokatom magam a gondolathoz... – és ekkor villámcsapásként hasított Tory-ba a tény. – Atyaég! Ha folyóvíz nincs, az azt jelenti hogy... Jodie, hol lehet itt vécézni?!

Jodie kis híján hanyattvágta magát nevettében. 

– Ez is csak neked juthat az eszedbe! Nos kedves barátném, hacsak nincs kedved kipróbálni az úgynevezett éjjeliedényt, akkor bizony jobban teszed, ha felkeresed valamelyik árnyékszéket vagy egy néptelenebb részen található bokrot. Utóbbinál ildomos elkaparni magad után.