3

    A szélrózsa minden irányából kezdtek szállingózni a népek, egyelőre csak cél nélkül szédelegtek erre-arra, nézték, hogyan forgatják a hatalmas ökröt a hasonlóan gigantikus nyárson, feltérképezték a különféle mesterségeket űző iparosok bejárati ajtó felé lógatott céhtábláit, és itt is, ott is egyre gyakrabban hangzott fel örömujjongás, mikor a régi ismerősök egymásra találtak, vagy újonc emberke lelt a forgatagban szomszédra vagy éppen rokonra.

    Jodie hagyta, hogy barátnője a neki megfelelő tempóban barátkozzon a környezettel. Mikor némi cselhez folyamodva idecsalta, számított rá, hogy így reagálhat.

Nem örült, hogy ez az eshetőség jött be, de remélte, hogy a helyzet rövid időn belül változik, hiszen saját tapasztalatból tudta, hogy Tory régebben gyakran és szívesen túrázott, sátorozott, egyszóval igazi belevaló csaj volt. S bár az utóbbi időkben erről az énjéről megfeledkezni látszott, Jodie biztosra vette, hogy csak a megfelelő motiváció hiányzik, ami semmiképpen nem a nagyvárosi túlstimulált környezet.

– Honnan jön ez a rengeteg ember? Úgy értem hol laknak? Vagy ilyen nagy a kastély? – kérdezte meg váratlanul Tory.

– Nos, akadnak köztük napijegyesek is, de ha azt hiszed, hogy a fogadóval és a kastéllyal kimerült a szálláslehetőség, nagyot tévedsz. Kisebb pénzűeknek például ott van a szénapadlás, az istálló...

– Egy fedél alatt az állatokkal? Fincsi!

– Bármire képesek, csak hogy itt lehessenek. A szervezők pedig igen nyitottak... ha valaki csak a kaját tudja állni, az a szállásért dolgozhat, persze hozzáértő felügyelet mellett. Lehet istállót trágyázni, baromfiudvart gondozni, birkát, libát őrizni, legelőt kaszálni, kovácsfújtatót hajtani, a konyhán segíteni...

– Nincs elég személyzet?

– Mindig elkél egy dolgos kéz. És ez a kor nem a rohanásról volt híres, szóval senki sem szakad meg a munkában. Csekély fizetség azért, hogy kiszállhass a mókuskerékből és kvázi elbújhass a világ elől kicsit lomtalanítani az agyadat... – Tory elgondolkodva nézett és Jodie érezte, hogy most kell tovább ütnie a vasat. – Mint pár éve a hegyekben, emlékszel? Kenuval le a folyón, ott vertünk sátrat, ahol a sötétedés ért, a tábortűznél szalonnát sütöttünk és horrortörténeteket meséltünk... és egyáltalán nem izgatott, hogy hol is fogsz kábelt fektetni...

Tory kurtán felnevetett.

– Mint ha nem is én lettem volna.

– De, az pontosan te voltál. Most nem vagy önmagad.

     A szolgálók szinte észrevétlenül varázsoltak terülj-terülj asztalkámat a hosszú sorokban beállított faasztalokra, csupán annyi szépséghibával, hogy a tányérok és korsók még kongtak az ürességtől.

De Tory gyomra hiába kezdte egyre hangosabban követelni a magáét, még egyáltalán nem úgy tűnt, hogy ezt a hibát hamarosan orvosolják. Pedig az ökör felől egyre ínycsiklandóbb illatok ostromolták a jónépet.

Mintha csak a küszöbön álló éhséglázadásnak akarták volna elejét venni, a környékbeli utcák valamelyikéből éljenzés tört fel, majd rögtön ezután feldörrent egy dob, aztán talán egy ütemnyi késéssel még egy.

Jól kivehetően a tér felé indultak meg, erre utalt az egyre közelebbről hallható ricsaj, mivel a hallgatóság lelkesen csatlakozott a zenészek kurjantásaihoz.

Tory várakozóan nézett a hang irányába.

Mindig is imádta a dobokat. Volt a hangjukban valami egészen delejező, valami szakrálisan ősi, valami, ami minden élőből féktelen életörömöt csalt elő, s őt úgy vonzotta, mint lepkét a lámpafény.

Mire Tory szíve dobbanása beleolvadt a dobok dörgésébe, az öt férfiból és két nőből álló, természetesen középkori ruhákba öltözött banda  is előbukkant a mellékutcából. A döngő ritmushoz fürge tamburin, tiszta hangú koboz, hegedű és vidám dudaszó csatlakozott.

Jodie felujjongott mellette.

– Ezt el sem hiszem! A Vándormadarak!

– Mi van? – nézett rá értetlenül Tory.

– A Vándormadarak! Ők! Úgy egy éve hallottam először a zenéjüket, baromi jók és most itt vannak.

– És nem voltak benne a programban?

– A fellépők kiléte mindig meglepetés – próbálta Jodie túlharsogni az egyre hangosabb, és ezáltal egyre magával ragadóbb zenét, de ez volt rá az utolsó kísérlete. Helyette karon ragadta Tory-t és ritmusra szökdécselve magával húzta a zenészeket egyre sűrűbben körbefogó forgatagba.

Voltak, akik csak hagyták hadd vigye őket a sokaság, míg mások már útközben táncra perdültek. Még a jobbára csendes, visszafogott Tory  is ráhangolódott a zene ritmusára, léptei önkéntelenül követték a dudák dallamát.

Fogalma sem volt róla, hogy hova-merre tartanak, csak ment a zene után, mint ahogy a mesében követték a patkányok a bűvös furulyást.

Hogy ezt valóban a zene okozta, vagy az, hogy látszott mennyire élvezik a zenészek amit csinálnak és ez ragadt át a hallgatóságra is,  annyira mindegy volt. De az biztos, hogy két pillanat alatt olyan hangulatot teremtettek, hogy más feleslegesen próbált volna túltenni rajtuk, és a legszebb az volt, hogy a színpadra felállva ezt még tudták fokozni. Sőt!

Szinte életre keltették magát az emelvényt is, amit Tory eddig észre sem vett, pedig biztos, hogy legalább egyszer elsétáltak mellette Jodie-val.

Ekkor varázsütésre, egyszerre hallgatott el a muzsika is a kezeik alatt, majd a jól megérdemelt tapsot követően az egyik dudás, a zömök, barna üstökű hobbitszerűség lépett előre és jó rikkancs módjára felkonferálta a következő számot.

A közönség soraiból jópáran velük énekelték a könnyed dalocskát, s utána is nagyszerű érzékkel válogatták össze a műsort, egy-egy pörgősebb rész után lágy andalító játékukkal ringatták el az embereket, hogy aztán újult erővel csapjanak a közepébe.

Tory önként és „dúdolva” adta át magát az elragadó dallamoknak, élvezve, hogy egész testét átbizsergetik a dobok, és ellazítja a körülötte állók alap zsongása.

Elbűvölve figyelte, amint a hegedűs lány eggyé válik hangszerével, a másik pedig a hangjával játszik kedve szerint. A két dudás, mint Stan és Pan, épp olyan mókásak, ahogy ügyetlen táncot lejtenek egymással, de egyúttal épp olyan profik, hiszen közben egyetlen hangot sem tévesztenek. A dobosok, szíve csücskei, fáradhatatlanul adják társaik és a közönség talpa alá a ritmust. És a kobzos, aki...

Tory riadtan sütötte le a szemét.

A kobzos mintha pontosan őt figyelné.

Vitathatatlan odaadással pengeti a húrokat, össze-összekacsint zenésztársaival, de Tory-nak határozottan olyan érzése volt, mintha az ő szemét keresné.

A nő gyors, lopott pillantások segítségével igyekezett feltérképezni a férfit.

Magas volt, karcsú, de szemmel láthatóan izmos, vállas, míg a csípője keskeny és...

Tory elpirult és fejét leszegve jót nevetett magán. Ő, amint egy pasit stíröl, ráadásul igen alaposan és igen kényes terület érintésével is.

Felnézett és a kobzos arcára koncentrált, de csak annyit tudott megállapítani, hogy a kissé kalózosan megkötött fekete kendő mellett kellemesen szabályos és igen férfias vonásokkal is büszkélkedhet, ám tekintetük ekkor ismét egymásra talált, és zavarában Tory ismét elkapta a fejét.

A koncert alatt ez még számtalanszor megismétlődött, és Tory kezdte nagyon furcsán érezni magát. Nem mintha tolakodó lett volna a vissza-visszatérő figyelem, de nem tudta eldönteni, hogy a férfi csak megszokásból pásztázza a közönséget, vagy valóban az ő pillantását igyekszik elkapni.

És vajon miért ilyen ismerős? Hiszen sosem látta még ezelőtt. 

Márpedig egy ilyen férfira emlékezne.

A nagy találgatósdi közben észre sem vette, hogy elszaladt az idő, meglepődött, hogy a dudás "Frodó" az utolsó dalt jelenti be.

– Hölgyeim és Uraim, asszonyok, lányok, urak és ifjak, mélyen tisztelt közönség! A Vándormadarak nagyon szépen köszönik a figyelmüket, engedjék meg, hogy előadásunk végén bemutassam a banda tagjait. A doboknál...

– Először talán a hölgytagokat, te bohóc! – feddte meg az egyik megtermett dobos.

– Óh igen, elnézést, hogy megfeledkeztem az illemről. Először természetesen a hölgytagokat, majd csak eztán következhetnek a hímtagok... – bevezetője általános derültséget keltett a közönség soraiban. Tory a ruhaujjába rejtette jókedvét.

– Amiből te vagy a legnagyobb – jegyezte meg spontán a másik dobos.

A bemutatás bizonytalan időre felfüggesztődött, de aztán összekaparták magukat.

– Tehát azt hiszem valahol ott jártam, hogy a kisasszony a hegedűvel az én egyetlen és utánozhatatlan húgom, Jenny Prescott.

A kisasszony mosolyogva hajolt meg. Frodó folytatta.

– Énekével szórakoztatta önöket Kristin Mooney, gyere drágám, gyűjtsd be a tapsod.

Kristin kecsesen pukedlizett és Jenny mellé hátrált a színpadon.

– És akkor most a...

– Meg ne próbáld! – fenyítette be a kétajtós szekrény a balján.

– Még nem is te következel, várj a sorodra! Szóval, ez a szép colos dudás itt a jobbomon George Woods. Gyerünk Georgie, megérdemled az éltetést – biztatta a kisember, majd a hangzavar múltával folytatta. – A morgós fiatalember Peter Jones, aki testvérével Frankie-vel együtt a dobot püföli mindannyiunk legigazabb örömére... mert mit művelnének ezek egy hegedűvel...? – és Frodó itt kénytelen volt fedezékbe menekülni. A kobzos háta mögött vélte ezt megtalálni.

A férfi nevetve megrázta a fejét, majd a dudájánál fogva maga elé penderítette a menekültet.

– A magát roppant szellemesnek tartó törpe dudás Vic Prescott.

Tory megállapította, hogy a férfi beszédhangja még az énekhangjánál is sokkalta fülbemászóbb, a meleg bariton végigborzongatta a gerincét.

– S az én sziklaszilárd menedékem, a világ legjobb kobzosaaaa... Aleeex Bryant!

Tory kis híján elfelejtett levegőt venni és az ájulás kerülgette. Villámként cikázott át rajta a felismerés.

„Alex Bryant! Úristen, Richard fia!”