6

 

     Tory éktelen hangzavarra ébredt, és mikor kábán körbekémlelt, hirtelen nem tudta hol van. Először azt hitte még mindig álmodik, de aztán a szűnni nem akaró kolompolás hatására lesből indítottak támadást az előző éjszaka emlékfoszlányai.

A nő elgyötörten nyögött fel, nyűgösen fülére szorította a párnát és még a takarót is magára húzta, amit azonban Jodie szinte ugyanazzal a lendülettel tépett le róla.

– Ébresztő álomszuszék! Hasadra süt a nap.

– Az nem lehet, egy perce sincs, hogy lefeküdtem – morogta Tory és a takarója után kapott, csakhogy így ki kellett másznia a párnája alól. A beharangozott napfény viszont nem a hasára sütött, hanem egyenesen a szemébe. – Bassza meg!

– Ki az ágyból, mert nem lesz időd reggelizni mise előtt.

– Mi van? – sírt fel a nő vakon pislogva.

– Vasárnap van pupák, ilyenkor minden rendes embernek a templomban a helye.

– Lószart – markolt a takaróba Tory, ami ádáz harcot eredményezett.

– A helyedben nem kockáztatnék... – rántott egyet az ágyneműn Jodie.

– Van még valami amit nem tennél a helyemben?!

– Hát semmi esetre sem hagynám ki a misét. Két okból sem.

– Egyik sem érdekel.

– Pedig érdekelhetne, mert Martin atyának piszok jó az arcmemóriája és a különmise már nem olyan mulatságos, mint a nyilvános.

– Nem lesz itten semMise – makacsolta meg magát Tory és ismét magához ragadta a takarót.

– De még mennyire, hogy lesz. És a reggeliről sem szeretnék lecsúszni miattad.

– Nem tartalak vissza.

– Ki abból a rohadt ágyból, de rögtön, vagy nem állok jót magamért! – elégelte meg a huzavonát Jodie.

– Miért, különben tömlöcbe vettetsz? Ott legalább biztosan hagyják aludni az embert.

– Persze, főleg a patkányok.

Tory egy pillanatra lemerevedett.

– Ezt nem veszem be.

– Helyes, a puding próbája az evés – lépett az ablakhoz Jodie, szélesre tárta és kihajolt.

– Mit csinálsz?– kérdezte gyanakodva Tory. Az álom rohamléptekben hagyta faképnél.

– Szólok valamelyik strázsának, hogy tolvajt fogtam.

– Te meg vagy huzatva! – katapultált az ágyról villámsebesen Jodie mellé a nő. Az emlegetett fogdmegek pont akkor álltak meg üdvözölni a fogadósnét.

– Tehát? – nézett rá Jodie kérdőn.

– Kapd be! – fordított neki hátat Tory és beágyazott.

Innentől már nem volt sok baj vele.

Könnyebb idegrohamot kapott a cicamosdástól, illetve annak körülményeitől, aztán már csak dacból is az ablakon köpte ki a fogmosóvizét, jó középkori módra.

Igaz azon kuncogott egy kicsit, hogy az utcán nem az övé volt az első ilyen eredetű foltocska, bár anno a sötét középkorban valószínűleg egészen más jellegű dolgokat borogattak az utcára.

A folyosón Drew-ba és Simonba botlottak. Ez a párocska se tűnt éppen csont ébernek, de láttukra felderült az arcuk.

– Tőletek jött az a csetepaté? – kérdezte Simon.

– Tartok tőle – ismerte el Jodie.

– Én nyertem! – vágta rá azon melegében Drew kárörvendően grimaszolva kedvesére. Tory legőszintébb rökönyére.

– Soha többet nem fogadok veled – forgatta a szemét Simon.

– Mindig ezt mondod – turbékolta vissza a nő.

– Ezúttal miben fogadtatok? – kíváncsiskodott Jodie.

– Az utolsó mondatod lesz, ha meg mersz szólalni! – fenyegette meg a férfi Drew-t, aztán szemrehányóan a másik két nőhöz intézte a szavait. – Ti meg miféle barátnők vagytok, hogy feszt marjátok egymást?

– Ne dühöngj már, nem fogsz belehalni – békítgette Drew és vidáman nevetve fogta kézen a fújtató bikát.

    A fogadó étkezőjébe lépve Tory a küszöbre fagyott meglepetésében. A helyiség ugyanis olyannyira dugig volt, hogy egy tűt nem lehetett volna leejteni.

Megrázta a fejét, hátha csak délibábot lát, mert hiába osztott-szorzott, ennyi ember akkor sem szállhatott meg a fogadóban, még ha egymás hegyén-hátán alszanak is.

– Nem tudtam, hogy a pincét is kiadják... – gondolkozott hangosan.

– Itt nincs pince, csak az élelmiszernek – világosította fel az őt finoman arrébb hessentő, ételektől roskadozó tállal egyensúlyozó tenyeres-talpas menyecske, és az utat így szabaddá téve már ment is tovább.

– Akkor a padlást? – nézett Tory a többiekre.

– Most egészen pontosan miről is beszélsz? – kérdezett vissza a homlokát ráncolva Jodie.

– Hova fér el ez a rengeteg ember? – mutatott körbe a nő.

– Jaaa, hogy az! – esett le a tantusz Jodie-nál. – A köznép vagy itt reggelizik, vagy a kocsmában, a nemesek meg a kastély ebédlőjében.

– Óh! – bólintott Tory, majd kicsit ijedten nézett körül, de legnagyobb megkönnyebbülésére a kommandó tagjain kívül más figyelemre méltó arcot nem látott. Azért biztos, ami biztos alapon rákérdezett. – És a... zenészek?

Jodie elfojtotta hamiskás mosolyát és igyekezett a lehető legártatlanabbul válaszolni.

– Ők is csak a fogadó és a kocsma között választhatnak.

Tory magában alkut ajánlott a Teremtőnek. Ha a zenészeket legalább ezen a reggelen a kocsmába irányítja, nem csak a misét nem hagyja ki, de még gyónni is hajlandó.

– Talán menjünk beljebb – indítványozta Simon és példamutatóan meg is indult.

– Hova beljebb? – mormogta Tory, ám ekkor váratlan inzultus érte hátulról, amit azon melegében meg is torolt.

Röppályája végén aztán Brian még sokáig találgatta, vajon miben botolhatott el.

Jodie-ék pukkadozva startoltak az Adam által lefoglalt asztal felé.

   

     Tory az asztalon támaszkodva punnyadt még egy kicsit és szörnyülködve figyelte, mennyi kaját bír magába tömni barátnője a szintén bőséges vacsora után.

– Egyél, mert messze van még az ebéd – intette Jodie.

– Egy falat se megy le a torkomon. Tegnap este degeszre ettem magam – válaszolt Tory, és ha belegondolt, ez igaz is volt, holott nem volt kifejezetten nagy étkű, és az ideg is dolgozott benne rendesen, de az ínycsiklandó illatoknak nem tudott ellenállni.

– Azt a csipegetést, amit véghezvittél, te evésnek nevezed?

– Egy kávét viszont elbírnék.

– Akkor be kell ugranunk a törökhöz.

– Miféle törökhöz?

– Itt csak nála van kávé. De előtte tényleg kapj be legalább néhány falatot, mert az ő kávéjától a falnak mész éhgyomorra.

Tory ebben a pillanatban eldöntötte, hogy kikeresztelkedik.

A zenészek ugyanis, Alex-szel az élen, pontosan ekkor léptek be az étkezőbe.

Üres asztalt keresve pásztázták át a helyiséget, és Tory megpróbálta minél kisebbre összehúzni magát, fejét feltámasztott karjai mögé rejtette.

Újdonat barátai pedig pontosan ezt a pillanatot választották asztalbontáshoz.

„Ha halandó lennél, azt kívánnám, dögölj meg! Mától kezdve Te nekem nem létezel!” – gondolta dühösen Tory. – „Egy nagy túróst fogok én templomba menni, a gyónásról pedig ne is álmodj!”

Vic persze azonnal kiszúrta a távozni készülőket.

– Tartsátok azt asztalt! – harsogta túl az alapzsongást, és megindultak feléjük.

Tory halálra váltan nézett rájuk. Tekintete egyenesen az Alexébe kapcsolódott, de csakúgy mint előző éjjel, megint nem tudta mire vélni azt, amit benne látott.

A férfi kétséget kizáróan tisztában volt az ő kilétével, a szemében mégsem bírt felfedezni semmi olyat, amire méltán számíthatott. Nyoma sem volt bármiféle gyűlöletnek, utálatnak, megvetésnek, de még szánalomnak sem, és mára a hitetlenkedéssel vegyes csendes merengés is eltűnt.

Helyette kedves mosoly jelent meg Alex arcán és udvariasan biccentve már messziről üdvözölte őt.

„Most vagy soha” – gondolta Tory, és ahogy a köszönést hasonlóképpen viszonozta, a lehető leggyorsabban szerette volna elhagyni az egyre kisebbnek tűnő étkezőt. 

Abbéli igyekezetében, hogy ezt lehetőleg Alextől minél távolabb és minél rövidebb úton kivitelezze, újabb inzultusba szaladt.

Ennek egyenes következményeként Brian kicsit hamarabb fejezte be a reggelijét, mint tervezte, és nem akadt felszolgáló, aki segített volna leszedegetni a nadrágjáról a maradékot.

Alex elnevette magát, de aztán elgondolkodva nézett Tory után.

5

     „Nem lesz ez így jó.” – gondolta Tory. – „Vajon akkor is így nézel majd rám, ha rájössz ki vagyok? Akkor is így mondod ki a nevem? Aligha.„

Kirázta a hideg, ha elképzelte, hogy megvetés és utálat is áradhat felé abból a szempárból, és csak remélni merte, hogy nem lesz itt elég ideig ahhoz, hogy ez megtörténhessen. Ez már túl sok lett volna.

Még azt sem tudta, hogy ezt az estét hogy fogja átvészelni. Jodie sem könnyítette meg a dolgát.

– Bejössz neki – bökte oldalba.

– Hurrá! – válaszolt szárazon Tory.

– Azt ne mondd, hogy téged egy kicsit sem izgat...

„Csak nem éppen abban az értelemben. Na jó, nem csak abban.” – ismerte el szigorúan magában a nő, majd vállat vont. – „ Nem mintha ez számítana.”

– Erre a kis időre úgyse éri meg belebonyolódni – jegyezte meg aztán félvállról, de legbelül reszketve, árgus szemekkel leste Jodie reakcióját. Az eredmény rosszabb volt, mint amire számított.

– Hülye vagy? Egész héten itt lesz.

– Egész héten? – hűlt el Tory. – „ Fasza.”

– Persze. Ezért is dobott fel annyira, mikor láttam, hogy ők jönnek. Az első estén fellépők a rendezvény hivatalos zenészei, csak péntek este adják át a színpadot a „sztárvendégeknek”. – világosította fel Jodie, és huncutul elvigyorodott. – Az itteni kényelmes tempó mellett akár egész nap együtt lóghattok.

– Pihenni jöttem, nem pasizni.

– A kettő nem zárja ki egymást. Sőt, már igazán rádférne.

– Nem gondolod, hogy most már takarékra rakhatnád magad, ami az én életembe való beleszólást illeti?

– Jól van na, ne húzd fel magad.

Megváltásként robajlott a tér közepére a pazar kivitelezésű lovashintó, ami végre feledtette Jodie-val a nemszeretem témát.

Hátulról díszes egyenruhába bújt apródok ugrottak le és elsőként lesegítették a bakról a pompázatos öltözetű fiatalembert, akiről rögtön kiderült, hogy nem más, mint a királyi udvarmester.

– A királyi pár megérkezett! – jelentette be szertartásosan és Tory kis híján megfulladt az utolsó falat sajttól, mikor látta, hogy körülötte mindenki egy emberként ereszkedik térdre vagy hajol meg nemének és társadalmi helyzetének megfelelően.

– Ha nem hajolsz meg és kalodába zárnak, úgy megdobállak, hogy megemlegeted! – sziszegte felé Jodie félig komolyan, félig viccesen.

– Anyáddal szórakozz! – szűrte ő is a választ a fogai között, de azért engedett a terrornak és illedelmesen meghajtotta magát. Jodie pukkadozva nézett rá.

– Ne röhögtess, te szemétláda! – suttogta vissza.

Tory nem értette mi van vele, talán a friss levegő, vagy a szokatlan környezet hozta ki belőle, esetleg egyszerűen csak jólesett csőbehúzott, felkavart lelkének, hogy Jodie–t bosszanthatja, de kedve támadt rosszalkodni.

– Beh, különben is, nekem ők nem parancsolnak, nem rájuk szavaztam – tett egy felegyenesedésre utaló mozdulatot, mire Jodie ijedten kapott utána. Tory ördögien elvigyorodott. – Most beszartál, mi? Pedig rajtad kezdhettem volna a dobálást. Na még így is olyan vicces?

– Hogy te milyen aljas egy dög vagy?!

– Kölcsön kenyér visszajár. És ha nem vigyázol, holnap parasztfelkelést szervezek és bevezettetem a vizet meg az áramot.

Erre már többen felkuncogtak a közelükben térdelők, hajbókolók közül. Szerencsére elég távol voltak az őrségtől.

– Kígyót melengettem a keblemen! – nézett fel az égre némi segítség reményében Jodie. – Már el is felejtettem, hogy milyen hülye tudsz lenni.

– Nem ezért csaltál ide?

– Nem jegelnéd magad míg az uralkodó pár helyet foglal?

Az uralkodó pár végszóra ért a tér kiemelt pontján lévő díszasztalhoz és kegyesen megadták az engedélyt, hogy alattvalóik felemelkedjenek és helyükre szállingózhassanak. Tory alaposan megnézte magának a nem csak titulusában, de megjelenésében is királyi párt, mikor egy középkorú úr csapódott melléjük, aki az imént nem messze tőlük féltérdelt, és régi ismerősként szólította meg barátnőjét.

– A kisasszony nem ide készült, Jodie?

Tory válaszolt helyette.

– A kisasszony pár órával ezelőttig azt se tudta, hogy hova készül egyáltalán.

– A kisasszony kicsit hisztis, Brian, mert már azt sem tudja hol tart, de majd én gondoskodom róla, hogy észhez térjen – szerelte le gyorsan Jodie és egy hevesen integető pár irányában húzta Tory-t.

– Kitéped a karom.

– Meg is érdemelnéd, „Nem rájuk szavaztam”.

– Hova sietünk ennyire?

– Ha ismernéd Brian-t, nem kérdeznél ilyet.

– Na, mesélj!

– Nem, azt ő csinálná, és akkor jaj neked. Hidd el, tudom mit beszélek – irányította Tory figyelmét az általuk faképnél hagyott úr felé Jodie.

A látvány kétségtelenül érdekes volt. Brian közeléből ugyanis  rajokban menekültek az emberek, főként a nőneműek, de a pacák nem adta fel és nem is igazán zavartatta magát.

– Mi ennek a szegény embernek a bűne?

– Az hogy ragad, mint a pióca. Főleg az olyan zöldfülűekre, mint te. Ha nem vagy résen, akkor egész héten a nyomodban van és olyan sztorikkal traktál, hogy a füled kettéáll, de ez még a kisebb baj.

– Mi a nagyobb?

– Hogy megállás nélkül fogdos.

– Úgy érted, tapizik?

– Úgy, de a polip lópikula hozzá képest.

– Már csak levertem volna – fújt harciasan Tory.

– Á, nekünk sokkal jobb módszereink vannak a lekoptatására – kacsintott rá Jodie. – Gyere, bemutatlak a „Hogyan vonjuk ki Briant a forgalomból” kommandónak.

Az előbbi integetők egy nagyobb, láthatóan összeszokott társasághoz tartoztak. Jodie vidáman üdvözölte őket, majd gyors bemutatást celebrált.

– Most csak címszavakban. Csapat, ő Tory barátnőm, akiről már meséltem. Tory, ők itt a kommandó tagjai. Sel, Kay, Drew... – intett sorban a megnevezett hölgyek felé Jodie, majd áttért a férfiakra – … ők pedig a hozzájuk tartozó pasik, Simon, Doug és Adam.

Tory sorban biccentett mindegyikük felé és leült a neki szorított helyre.

Az udvarmester közben nekilátott ismertetni a heti programot, de új barátait ez nem nagyon érdekelte.

– Örülök, hogy végre megismerhetünk – szólalt meg az egyik nő. Hogy Sel, Kay vagy Drew, azt Tory nem tudta volna megmondani, mert az asztalnál már nem a bemutatás sorrendjében ültek.

– Már sokat hallottunk rólad – vette át a szót a másik barna hajú.

– Képzelem – bólintott tamáskodón Tory.

– De csak jót! – nevetett a szőke.

– Na, azt viszont kötve hiszem!

– Az már tuti, hogy jó csapattag leszel, pont hallottam a nyálcsorgatós megmozdulásodat – állapította meg az Adamként megnevezett.

Tory nagyot nyelt és óhatatlanul is a színpad felé pillantott. Egyenesen Alex szemébe.

Mosolyára egyszerűen lehetetlen volt nem mosollyal válaszolni, de aztán Tory szinte azonnal vissza is fordult asztaltársaságához.

– Láttuk, hogy Brian rögtön rárepült az új húsra – jegyezte meg Simon vagy Doug. Tory még nem nagyon tudott különbséget tenni köztük.

– Jaj, Simon, ne is mondd. Már a hangjától kiráz a hideg – utálkozott Jodie. – Szóval, ezen a nyáron hogy fogjuk megleckéztetni?

– Isteni ötleteim vannak, egész évben ezen agyaltam – jelentette Adam.

– Én még egy topikot is nyitottam, és amennyi szívatás ötletet kaptam, az évek-re elegendő – áradozott a másodikként megszólaló barna.

– Saját kútfőből nem ment, Drew cica? – ugratta a szőke.

– Áh féltem, hogy én már túl brutális lennék. Igazából leszek is, ha még egyszer belecsíp a fenekembe.

– Miért nem tiltatjátok ki? – tudakolta Tory.

– Az nem buli – hunyorított vidáman Jodie. – Attól, hogy undorító, még joga van itt lenni. Nekünk meg jogunk van móresre tanítani és közben istenien szórakozunk. A múltkor például tömlöcbe zárattuk rongálásért. Az mekkora volt?!

– Tömlöcbe? – ráncolta a szemöldökét Tory. – Nem túlzás ez egy kicsit? Nem elég a pellengér?

– Ennek semmi sem túlzás, a pellengér meg már különben is uncsi, nem pálya és nem is éri meg a fáradságot.

– Fáradságot?

– Jaja, besurranni az értékmegőrzőhöz, kilopni a telóját, aztán meg becsempészni a szobájába túl rizikós macera fél nap kalodáért – magyarázta Drew. – Ettől már sokkal nagyobb durranás volt rázárni az ajtót az árnyékszéken.

– Azt nem csak belülről lehet zárni? - Tory számára ez kezdett elég zavarossá válni.

– Egy ügyes kis trükkel nem.

– De mit lehet egy árnyékszéken megrongálni? – csodálkozott Tory.

– Hát, arra mi sem számítottunk, hogy ledobja magáról a bódét... – röhögött fel Simon. – A fene se gondolta, hogy akkora erő van benne.

– Aztán meg már magyarázkodhatott – pukkadozott (kizárásos alapon) Doug.

– És a trükk?

– Na azt volt nehéz gyorsan leszedni az ajtóról – vigyorgott Adam.

– Azt a pofát míg élek nem felejtem el! – csuklott fel a szőke. – Szerintem ő sem. Báááárr... Utána úgy látszott meghúzza magát, de most megint ott folytatja, ahol abbahagyta. Nem tanul.

– Akkor idén nyáron nem állunk meg egynél – határozta el Simon.

– Arra gondolsz, amire én? –firtatta Jodie csillogó szemmel.

– Nincs kegyelem! – bólintott a férfi.

Ujjongásuk beleveszett a vacsora érkezését fogadó felmorajlásba. Töméntelen mennyiségű szolga kezdte hordani a minden jóval megrakott tálakat.

– Holnap a lovagi tornán ötletbörzét tartunk, most éhenhalok – közölte Simon és várakozóan nézett a feléjük haladó "ételfutárra".

Ekkor a zenészek is belecsaptak a húrokba, hogy a lakoma közben szórakoztassák a jónépet.

Tory tekintete feléjük tévedt és amikor Alex szemébe nézett, hirtelen jeges rémület kúszott végig a gerincén.

"Tudja!"

4

      

     Valami égi csoda folytán Tory mégiscsak lábon hordta ki a sokkot, de még mindig teljesen kész volt a döbbenettől, ráadásul változatlanul magán érezte a zenész villogó tekintetét. Milliónyi felemás érzés rohanta meg egyszerre.

Első körben mindennél jobban szeretett volna láthatatlanná válni, ám sanszosabb volt, hogy szégyenében a föld nyílik meg alatta.

De legalább ennyire szeretett volna ordítani és toporzékolni dühében.

Ordítani, ahogy a torkán kifér, hogy MIÉRT?

Hányszor kell még megfizetnie a naivságáért, mikor már ezerszer megbánta a történteket?

És miért pont az ő fia van rá ilyen hatással? Miért pont ő ébreszti fel benne azokat az érzéseket, amiket nem akart többé érezni?

Tory torkát sírás fojtogatta – „ Légy átkozott Richard, ezerszer is átkozott, amiért ezt tetted velem! ”

– Húú, szívem, úgy látom... – kezdte Jodie Tory felé fordulva, de a nőre pillantva lefagyott az arcáról a kaján mosoly. – Tee, jól vagy?

– Hogyan? – Tory ijedten rezzent fel Jodie érintésére

– Olyan sápadtnak látszol – aggodalmaskodott barátnője.

– Egy kicsit... megszédültem. Biztos a vércukrom – próbált valami elfogadható magyarázatot adni Tory.

– Nem csoda, alig ettél ma valamit. Gyere, keresünk egy jó helyet, te foglalod és pihizel, én meg szerzek valami nasit – tüsténkedett Jodie.

– Oké – bólogatott kábán Tory és hagyta, hogy barátnője anyáskodón az asztalokhoz vezesse, engedelmesen ült le a padra. Alig érzékelte mi van körülötte.

A füle zúgott, torkában gombóc nőtt, minden egyes levegővételért külön meg kellett küzdenie, a szíve pedig olyan őrült módon kalimpált össze-vissza, hogy azt hihette, menten kiszakad a helyéből. Agyában erőnléti edzést tartottak a gondolatok és ő, mint edző egyelőre eredmény nélkül igyekezett ráncba szedni őket. Idegesen tördelte a kezét.

„Vajon tudja? És ha igen, akkor mennyit tud? Véletlen lenne, hogy éppen engem szúrt ki a tömegből? Nem találkoztunk, ez biztos, de Richard vajon... ó, hogy vigyen el az ördög, Richard! És Alex vajon meddig marad? Remélem csak ma estére, aztán holnap továbbállnak... Legalább egy programfüzetem lenne... Ennyit a nyugodt nyaralásról. ” – gondolta elkeseredetten. – „ Most mi a fenét csináljak? ”

Jodie huppant le mellé.

– Na ezt gyorsan edd meg, mert egyre szarabbul nézel ki – nyomott egy szelet sajtot Tory kezébe.

– Köszi.

– Biztos, hogy nincs semmi baj?

– Pár falat és jobban leszek – nyugtatta meg Jodie-t és bizonyságul jóízűt harapott a sajtba. Lopva a színpad felé lesett.

A muzsikusok még ott matattak, a hangszereiket babrálták, be-beszólogattak egymásnak. A zsiványkendős kobzos az emelvény szélén posztolt, ujjai alatt a húrokról olykor meglógott pár futam, de az esze jól láthatóan messze járt. Úgy tűnt, mintha keresne valamit a sokaságban.

Tory megpróbálta a lehető legkisebbre összehúzni magát, és azon imádkozott, hogy ne ő legyen az a valami. Jodie-ra tévedt a tekintete, s ismét gondolkodóba esett.

Ő már jobban tudja mi a dörgés errefele. Mi lenne, ha óvatosan rákérdezne? Nagyon óvatosan persze, nehogy gyanút fogjon. Életének ez a fejezetét még vele sem osztotta meg, és nem most akart mesedélutánt tartani. Talán majd egyszer, de most semmiképpen. Még mindig szégyellte...

– Na hogy tetszettek a Vándormadarak? – előzte meg Jodie. Tory kis híján visszaköpte a falatot, de gyorsan összeszedte magát.

– Meglepően jók – válaszolt elismerően. – Könnyen emészthető, hangulatos, nagyon tetszett a hangszerelés...

– Jesszus Tory, nem elemzést kértem! – vágott közbe a fejét csóválva Jodie. Ültében szembefordult vele, megragadta a karjait és finoman megrázta. – Kérlek, próbálj meg hús-vér emberként viselkedni. Kérlek!

– A véleményem kérdezted – nézett rá tanácstalanul Tory. Nem értette mi a gond.

– De nem vezércikk stílusban.

– Nem vagyok már tini, hogy visítozva kezdjek áradozni – húzta el a száját a nő, de Jodie rosszalló pillantása felpiszkálta benne a kisördögöt. Erősen túljátszva összecsapta a tenyerét és affektálósra véknyított hangon belekezdett. – Hát egyszerűen isssteniek! Eldobtam az agyam és majdnem berosáltam a gyönyörűségtől. Komcsi, kis híján menetet vágtam magamba! Kedvem lett volna táncra perdülni, és ha nem szerzem meg valahonnan a cédéjüket, vagy nem tudom letölteni a netről, akkor tuuutttira öngyi leszek, mert enélkül nem élet az élet! Aztán meg fan clubot nyitok, hogy egy rahedli lövött tyúkkal együtt csorgassam a nyálam, és egy koncertjükről se maradjak le.

Barátnője először nagyot nézett, de a második mondattól már vette a lapot és a térdét csapkodva fetrengett a nevetéstől, csakúgy, mint a hirtelenjében verbuválódott hallgatóság, míg végül menthetetlenül röhögésbe fulladt a rögtönzött előadás.

– Már el is felejtettem milyen dinnye tudsz lenni! – borult a nyakába Jodie még mindig vihogva.

– Igazán örülök, hogy ennyire elnyertük a tetszését, szépséges hölgy. Bár a nyálcsorgatást kissé túlzásnak tartom, de ha elárulja becses nevét és címét, ígérem, minden fellépésünkről időben értesítem – szólalt meg mellettük egy kedélyesen dörmögő hang.

Tory riadtan nézett fel a hang gazdájára. Alex Bryant szeme sokatmondóan villant rá, mosolya semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy a produkció java részét hallotta.

– Ó, én csak... – Tory úgy érezte, hogy még a ruhája is elpirult. Közben azért szentségelt is, mert a legkevésbé sem akarta felhívni magára a férfi figyelmét. Bár sejtette, hogy azzal már akkor elkésett, mikor a zenész még a színpadon állt.

– Cédénk sajnos még nincs, de nem venném a lelkemre, ha emiatt... khm... – és itt a férfi is nehezen tudott erőt venni feltörő jókedvén – … öngyi lenne.

Tory akaratlanul is elnevette magát. Egyet mindenképpen a pasas javára kellett írnia: kitűnően értett a feszültség oldásához.

– Elnézést a túlzásokért, csak... – Tory kétségbeesetten kereste a megfelelő szavakat. – ...szóval a barátnőm szerint túl visszafogottan nyilvánítottam tetszést...

– Tetszett az ellenpontozás – biztosította Alex bátorítóan mosolyogva.

Tory-nak minden erejére szüksége volt, hogy ép eszénél tudjon maradni a delejező pillantás tüze alatt. Elbizonytalanította a férfi kedvessége. 

Mindennél jobban kívánta, hogy bárcsak másvalaki lenne, és ezzel egy időben halálra rémisztette a felismerés, hogy ezekben a szemekben, ezekben a karokban nagyon el tudna veszni...

Újfent érezte, ahogy elönti a pír a fejebúbjától a lábujja hegyéig. Alex kérdően nézett rá, mintha várt volna valamire, de Tory képtelen volt felidézni, mit is kérdezett vagy kért.

És a férfi mintha megérezte volna!

– Nos, még mindig várok egy névre, szép vicces hölgy.

A szép vicces hölgy ismételten bepánikolt. Mégis hogyan mutatkozzon be Richard fiának?!

Alex felé nyújtotta a kezét, ő pedig értetlenül bámult rá. Jodie bokán rúgta és jelbeszéddel adta értésére mi a teendő. Végre leesett a tantusz.

Tory a férfi meleg tenyerébe csúsztatta saját jéghideg ujjait, és miközben az finoman, már-már érzékien, mintegy bilincsként zárta rá hüvelykjét, ő szégyellősen a szemébe nézett és alig hallhatóan rebegte el a nevét.

– Victoria... Morgan.

– Alex Bryant, szolgálatára – válaszolt a férfi is szinte mormogva és végig a nő szemébe nézve, kissé meghajolva a szájához emelte Tory kezét.

Tory lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy egyre fogy a távolság... abban a pillanatban a szíve minimum egy dobbanást kihagyott, ismeretlen eredetű elektromosság sistergett végig a bőrén és legszívesebben felsóhajtott volna, de a férfi tekintete egy másodpercre sem engedte el, valami ismeretlen erővel hipnotizálta.

Óráknak tűnt a villanásnyi idő, mintha megállt volna...

– Victoria?! Ó az istenit! Az előbb már azt hittem végre észhez tértél – hörrent fel mellette Jodie, szilánkjaira robbantva a törékeny csodát. Alex és Tory is pislogva néztek rá. Jodie a férfihoz fordult. – Hibbant barátnőmet mindenki csak Tory–nak hívja.

Tory-ban megfagyott a vér.

„ Jaj Jodie, ezt miért kellett?! ” – szűkölt fel belül.

Alex azonban jót mulatott a fogadatlan prókátoron, majd visszafordult Tory-hoz.

– Tory... – mondta ki halkan és bólintott. A nő nagyot nyelt és fohászkodott.

„ Istenem, kérlek ne! Ma este ne! ”

– Igen – biccentett és elhúzta a kezét, de bármire megesküdött volna, hogy Alex készakarva simította végig egészen az ujjai hegyéig.

– Ez jobban illik hozzád – állapította meg a férfi, lazán letegezve Tory-t. – A Victoria szép, de túl komoly név egy olyan elbűvölő, vidám hölgynek, mint te vagy.

Tory elképedve nézett rá. Most először találtak volna meghallgatásra könyörgései?

Mielőtt ez kiderült volna, a törpe dudás kurjantott a viszonylagos csendbe.

– Alex, mozgás vissza, mindjárt itt a királyi pár!

3

    A szélrózsa minden irányából kezdtek szállingózni a népek, egyelőre csak cél nélkül szédelegtek erre-arra, nézték, hogyan forgatják a hatalmas ökröt a hasonlóan gigantikus nyárson, feltérképezték a különféle mesterségeket űző iparosok bejárati ajtó felé lógatott céhtábláit, és itt is, ott is egyre gyakrabban hangzott fel örömujjongás, mikor a régi ismerősök egymásra találtak, vagy újonc emberke lelt a forgatagban szomszédra vagy éppen rokonra.

    Jodie hagyta, hogy barátnője a neki megfelelő tempóban barátkozzon a környezettel. Mikor némi cselhez folyamodva idecsalta, számított rá, hogy így reagálhat.

Nem örült, hogy ez az eshetőség jött be, de remélte, hogy a helyzet rövid időn belül változik, hiszen saját tapasztalatból tudta, hogy Tory régebben gyakran és szívesen túrázott, sátorozott, egyszóval igazi belevaló csaj volt. S bár az utóbbi időkben erről az énjéről megfeledkezni látszott, Jodie biztosra vette, hogy csak a megfelelő motiváció hiányzik, ami semmiképpen nem a nagyvárosi túlstimulált környezet.

– Honnan jön ez a rengeteg ember? Úgy értem hol laknak? Vagy ilyen nagy a kastély? – kérdezte meg váratlanul Tory.

– Nos, akadnak köztük napijegyesek is, de ha azt hiszed, hogy a fogadóval és a kastéllyal kimerült a szálláslehetőség, nagyot tévedsz. Kisebb pénzűeknek például ott van a szénapadlás, az istálló...

– Egy fedél alatt az állatokkal? Fincsi!

– Bármire képesek, csak hogy itt lehessenek. A szervezők pedig igen nyitottak... ha valaki csak a kaját tudja állni, az a szállásért dolgozhat, persze hozzáértő felügyelet mellett. Lehet istállót trágyázni, baromfiudvart gondozni, birkát, libát őrizni, legelőt kaszálni, kovácsfújtatót hajtani, a konyhán segíteni...

– Nincs elég személyzet?

– Mindig elkél egy dolgos kéz. És ez a kor nem a rohanásról volt híres, szóval senki sem szakad meg a munkában. Csekély fizetség azért, hogy kiszállhass a mókuskerékből és kvázi elbújhass a világ elől kicsit lomtalanítani az agyadat... – Tory elgondolkodva nézett és Jodie érezte, hogy most kell tovább ütnie a vasat. – Mint pár éve a hegyekben, emlékszel? Kenuval le a folyón, ott vertünk sátrat, ahol a sötétedés ért, a tábortűznél szalonnát sütöttünk és horrortörténeteket meséltünk... és egyáltalán nem izgatott, hogy hol is fogsz kábelt fektetni...

Tory kurtán felnevetett.

– Mint ha nem is én lettem volna.

– De, az pontosan te voltál. Most nem vagy önmagad.

     A szolgálók szinte észrevétlenül varázsoltak terülj-terülj asztalkámat a hosszú sorokban beállított faasztalokra, csupán annyi szépséghibával, hogy a tányérok és korsók még kongtak az ürességtől.

De Tory gyomra hiába kezdte egyre hangosabban követelni a magáét, még egyáltalán nem úgy tűnt, hogy ezt a hibát hamarosan orvosolják. Pedig az ökör felől egyre ínycsiklandóbb illatok ostromolták a jónépet.

Mintha csak a küszöbön álló éhséglázadásnak akarták volna elejét venni, a környékbeli utcák valamelyikéből éljenzés tört fel, majd rögtön ezután feldörrent egy dob, aztán talán egy ütemnyi késéssel még egy.

Jól kivehetően a tér felé indultak meg, erre utalt az egyre közelebbről hallható ricsaj, mivel a hallgatóság lelkesen csatlakozott a zenészek kurjantásaihoz.

Tory várakozóan nézett a hang irányába.

Mindig is imádta a dobokat. Volt a hangjukban valami egészen delejező, valami szakrálisan ősi, valami, ami minden élőből féktelen életörömöt csalt elő, s őt úgy vonzotta, mint lepkét a lámpafény.

Mire Tory szíve dobbanása beleolvadt a dobok dörgésébe, az öt férfiból és két nőből álló, természetesen középkori ruhákba öltözött banda  is előbukkant a mellékutcából. A döngő ritmushoz fürge tamburin, tiszta hangú koboz, hegedű és vidám dudaszó csatlakozott.

Jodie felujjongott mellette.

– Ezt el sem hiszem! A Vándormadarak!

– Mi van? – nézett rá értetlenül Tory.

– A Vándormadarak! Ők! Úgy egy éve hallottam először a zenéjüket, baromi jók és most itt vannak.

– És nem voltak benne a programban?

– A fellépők kiléte mindig meglepetés – próbálta Jodie túlharsogni az egyre hangosabb, és ezáltal egyre magával ragadóbb zenét, de ez volt rá az utolsó kísérlete. Helyette karon ragadta Tory-t és ritmusra szökdécselve magával húzta a zenészeket egyre sűrűbben körbefogó forgatagba.

Voltak, akik csak hagyták hadd vigye őket a sokaság, míg mások már útközben táncra perdültek. Még a jobbára csendes, visszafogott Tory  is ráhangolódott a zene ritmusára, léptei önkéntelenül követték a dudák dallamát.

Fogalma sem volt róla, hogy hova-merre tartanak, csak ment a zene után, mint ahogy a mesében követték a patkányok a bűvös furulyást.

Hogy ezt valóban a zene okozta, vagy az, hogy látszott mennyire élvezik a zenészek amit csinálnak és ez ragadt át a hallgatóságra is,  annyira mindegy volt. De az biztos, hogy két pillanat alatt olyan hangulatot teremtettek, hogy más feleslegesen próbált volna túltenni rajtuk, és a legszebb az volt, hogy a színpadra felállva ezt még tudták fokozni. Sőt!

Szinte életre keltették magát az emelvényt is, amit Tory eddig észre sem vett, pedig biztos, hogy legalább egyszer elsétáltak mellette Jodie-val.

Ekkor varázsütésre, egyszerre hallgatott el a muzsika is a kezeik alatt, majd a jól megérdemelt tapsot követően az egyik dudás, a zömök, barna üstökű hobbitszerűség lépett előre és jó rikkancs módjára felkonferálta a következő számot.

A közönség soraiból jópáran velük énekelték a könnyed dalocskát, s utána is nagyszerű érzékkel válogatták össze a műsort, egy-egy pörgősebb rész után lágy andalító játékukkal ringatták el az embereket, hogy aztán újult erővel csapjanak a közepébe.

Tory önként és „dúdolva” adta át magát az elragadó dallamoknak, élvezve, hogy egész testét átbizsergetik a dobok, és ellazítja a körülötte állók alap zsongása.

Elbűvölve figyelte, amint a hegedűs lány eggyé válik hangszerével, a másik pedig a hangjával játszik kedve szerint. A két dudás, mint Stan és Pan, épp olyan mókásak, ahogy ügyetlen táncot lejtenek egymással, de egyúttal épp olyan profik, hiszen közben egyetlen hangot sem tévesztenek. A dobosok, szíve csücskei, fáradhatatlanul adják társaik és a közönség talpa alá a ritmust. És a kobzos, aki...

Tory riadtan sütötte le a szemét.

A kobzos mintha pontosan őt figyelné.

Vitathatatlan odaadással pengeti a húrokat, össze-összekacsint zenésztársaival, de Tory-nak határozottan olyan érzése volt, mintha az ő szemét keresné.

A nő gyors, lopott pillantások segítségével igyekezett feltérképezni a férfit.

Magas volt, karcsú, de szemmel láthatóan izmos, vállas, míg a csípője keskeny és...

Tory elpirult és fejét leszegve jót nevetett magán. Ő, amint egy pasit stíröl, ráadásul igen alaposan és igen kényes terület érintésével is.

Felnézett és a kobzos arcára koncentrált, de csak annyit tudott megállapítani, hogy a kissé kalózosan megkötött fekete kendő mellett kellemesen szabályos és igen férfias vonásokkal is büszkélkedhet, ám tekintetük ekkor ismét egymásra talált, és zavarában Tory ismét elkapta a fejét.

A koncert alatt ez még számtalanszor megismétlődött, és Tory kezdte nagyon furcsán érezni magát. Nem mintha tolakodó lett volna a vissza-visszatérő figyelem, de nem tudta eldönteni, hogy a férfi csak megszokásból pásztázza a közönséget, vagy valóban az ő pillantását igyekszik elkapni.

És vajon miért ilyen ismerős? Hiszen sosem látta még ezelőtt. 

Márpedig egy ilyen férfira emlékezne.

A nagy találgatósdi közben észre sem vette, hogy elszaladt az idő, meglepődött, hogy a dudás "Frodó" az utolsó dalt jelenti be.

– Hölgyeim és Uraim, asszonyok, lányok, urak és ifjak, mélyen tisztelt közönség! A Vándormadarak nagyon szépen köszönik a figyelmüket, engedjék meg, hogy előadásunk végén bemutassam a banda tagjait. A doboknál...

– Először talán a hölgytagokat, te bohóc! – feddte meg az egyik megtermett dobos.

– Óh igen, elnézést, hogy megfeledkeztem az illemről. Először természetesen a hölgytagokat, majd csak eztán következhetnek a hímtagok... – bevezetője általános derültséget keltett a közönség soraiban. Tory a ruhaujjába rejtette jókedvét.

– Amiből te vagy a legnagyobb – jegyezte meg spontán a másik dobos.

A bemutatás bizonytalan időre felfüggesztődött, de aztán összekaparták magukat.

– Tehát azt hiszem valahol ott jártam, hogy a kisasszony a hegedűvel az én egyetlen és utánozhatatlan húgom, Jenny Prescott.

A kisasszony mosolyogva hajolt meg. Frodó folytatta.

– Énekével szórakoztatta önöket Kristin Mooney, gyere drágám, gyűjtsd be a tapsod.

Kristin kecsesen pukedlizett és Jenny mellé hátrált a színpadon.

– És akkor most a...

– Meg ne próbáld! – fenyítette be a kétajtós szekrény a balján.

– Még nem is te következel, várj a sorodra! Szóval, ez a szép colos dudás itt a jobbomon George Woods. Gyerünk Georgie, megérdemled az éltetést – biztatta a kisember, majd a hangzavar múltával folytatta. – A morgós fiatalember Peter Jones, aki testvérével Frankie-vel együtt a dobot püföli mindannyiunk legigazabb örömére... mert mit művelnének ezek egy hegedűvel...? – és Frodó itt kénytelen volt fedezékbe menekülni. A kobzos háta mögött vélte ezt megtalálni.

A férfi nevetve megrázta a fejét, majd a dudájánál fogva maga elé penderítette a menekültet.

– A magát roppant szellemesnek tartó törpe dudás Vic Prescott.

Tory megállapította, hogy a férfi beszédhangja még az énekhangjánál is sokkalta fülbemászóbb, a meleg bariton végigborzongatta a gerincét.

– S az én sziklaszilárd menedékem, a világ legjobb kobzosaaaa... Aleeex Bryant!

Tory kis híján elfelejtett levegőt venni és az ájulás kerülgette. Villámként cikázott át rajta a felismerés.

„Alex Bryant! Úristen, Richard fia!”

2

    

     A szoba első blikkre jobb volt, mint amire Tory ilyen nyitány után számított, de amint lehuppant a keskeny ablakhoz közelebbi ágyra, rögtön elszállt minden illúziója. 

Az ágy az ő ízléséhez képest szokatlanul kemény volt, tapintás és hang alapján szalmamatracra tippelt. 

Az egész kezdett nagyon... Tory a megfelelő szó után kutatott a fejében és mikor rátalált lemondóan sóhajtott... ez már nem csak kezdett nyugtalanító lenni, hanem határozottan az volt.

A vele szemben ülő Jodie-ra nézett.

– Na szóval mi volt ez a pellengéresdi?

– Na vajon?! Hiszen pont erről beszéltem a szekéren... Próbáltalak felkészíteni. De amint látom hiába, mert egy szót se hallottál, igazam van?

Tory arca minden szónál ékesebben beszélt. Jodie bólintott.

– Csodálkoztam is, hogy milyen nyugodtan veszed tudomásul, pedig pontosan azért vártam vele a szekerezésig, mert tartottam tőle, hogy a vonaton vészfékeznél...

– Ennyi erővel a szekérről is leugorhattam volna. Sőt még most is meggondolhatom magam, elvégre ez nem börtön...

– És honnan tudod, hogy nem vitetlek tömlöcbe? Legfeljebb azt hinnék, hogy piszok jól játszod a szereped – vigyorodott el Jodie. – Hiszen ide mindenki játszani jár.

– Kivéve akit aljas módon bepaliznak – jegyezte meg morcosan Tory.

– Lazíts már, Kékharisnya! Tetszeni fog!

– Már nem tetszik. Mi az isten haragjáért vették el a mobilomat?

– Jobb lett volna, ha lebuksz és a főtéren kötsz ki?

– Azt mondod, hogy az a sok ember azért volt ott, mert...

– Pontosan – erősítette meg Jodie és magyarázni kezdett. – Ezen a helyen néhány jelentéktelen apróságtól eltekintve igazi autentikus középkori környezetet hoztak létre a szervezők, ahol semmi keresnivalója a modern kütyüknek, beleértve hőn imádott telefonodat. A szabályzatban pedig benne foglaltatik, hogy aki ez ellen vét, az a piactéren pellengérre állíttatik és a törvénytisztelő nép által megdobáltatik.

– Mellőznéd az agyament nyelvezetet? Vagy ezért is büntetés jár? – húzta el a száját megvetően Tory.

– Ha érdekel esetleg, hogy miért is paliztalak be, hát ezért! – szívta fel magát szobatársa. – Mert úgy besavanyodtál, hogy néha már rendesen sírhatnékom van tőled. Mást már nem is látsz, szórakozásnak, lazításnak, barátoknak nincs helye az életedben, csak a meló ezerrel. És a nagy hajtásban fel sem tűnt, hogy már csak én viselem el a hülyeségeidet.

Tory szavaszegetten pislogott Jodie-ra. Az iménti közlés nem kicsit sokkolta.

– Tényleg ilyen szörnyű vagyok?

– Na jó annyira nem. Csak néha. De a munkamániád tényleg az agyamra megy. Kérlek hidd el, hogy én csak jót akarok neked.

– Oké... Akkor esetleg... nem kezdhetnénk előről?

– Dehogynem – mosolyodott el Jodie boldogan.

– Tehát no telefon, különben a piactéren végzem. Mi van még tiltólistán? – vett nagy levegőt Tory.

– Minden, ami nem ebbe a korba való. Laptop, mp3 lejátszó, fényképezőgép, ilyesmik.

– Fényképezőgép sem? De hát milyen a nyaralás fénykép nélkül?

– Hihetetlenül nyugis.

– De ha azt se tudom megmutatni milyen itt, hogy a manóba csinálok kedvet másoknak?

– Erre való a szájhagyomány – nevetett fel Jodie.

– És gondolom azok szeretnének fényképet csinálni, akik nem tudnak elég jól mesélni. Ki képes emiatt beköpni a másikat?!

– Bárki, aki kikapcsolódni jött ide. Egyesek szinte sportot űznek belőle. Versenyeznek, hogy ki fülel le többet a záróvacsoráig.

– Aki pedig nem bukik le, az díjat kap?

– Azt ám! Legkésőbb távozáskor úgyis megfogják, de az már nem dobálást kap, hanem kitiltást. Pedig még a dobálással is jobban járna, pár éve csak salátával engedélyezik.

– Milyen kedvesek.

– Senki nem mondhatja, hogy nem szóltak előre, minden szórólapjukon, ismertetőjükön rajta van. Emléket másféleképpen is lehet vinni.

– Például?

– Festetni nem tilos, sőt kifejezetten ajánlják. És emellett még rengeteg program van, és totál szabadon dönthetsz, hogy részt veszel e rajtuk vagy sem.

– Mint a dobálás?

– Látom ez nagyon piszkálja a csőrödet. De csak egyszer próbáld ki...

– Inkább kihagynám.

– Először mindenki ezt mondja – kacsintott cinkosan Jodie. – Lényeg a lényeg, itt teljesen el vagyunk zárva a külvilágtól, sőt teljesen magunkra és egymásra vagyunk utalva.

– Ezt hogy érted?

– Hát... nincs áram, tehát semmilyen elektromos készülék sem. Nincs... – a nő kicsit habozott, hogy ezt az információt most ossza e meg barátnőjével, de úgy döntött, hogy jobb minél előbb túlesni rajta. – Szóval nincs folyóvíz sem, legalábbis nem a szó szoros értelmében, mert folyó az van... lent a rét alján... mosni is ott fogunk...

Tory hisztigyanúsan nyögött fel.

– Mmi van?! – dadogta zavarodottan, majd visszafogottan fortyogott tovább. – Ezek után az jön, hogy vadászni és gyűjtögetni is kell, hogy ne haljunk éhen, és... – és itt váltott át magas cére, – ...és hogy fogunk tisztálkodni?!

– Nem kell vadászni, a kaját helyben készítik korabeli receptek alapján, az akkoriban rendelkezésre álló „technológiával”, nemsoká meg is kóstolhatod az esti lakomán. Tisztálkodáshoz meg van afféle fürdőszoba, a konyháról kell kérni meleg vizet és...

– És az emberek ezért még fizetnek is? – Tory ezt képtelen volt felérni ésszel.

– Méghozzá nem is keveset. Na jó, annyira azért nem súlyos – helyesbített Jodie.

– A pénztárcámat miért vették el?

– Így előzik meg a lopást. Néhány ilyen eset után vezették be ezt a módit. A szállás meg a kaja ki van fizetve előre, ha pedig a piacon megtetszik valami, azt felírják a számládra és távozáskor fizeted. Egy gonddal kevesebb, teljesen átadhatod magad a pihenésnek.

– Rögtön a mosás után, mi? – grimaszolt Tory és kicsit magába roskadt. Jodie átült mellé és átkarolta a vállát.

– Ez mind nem olyan vészes, mint amilyennek első hangzásra tűnik – duruzsolta a fülébe megnyugtatásképp. Tory elgyötörve nézett rá.

– Rosszabb?

– Dehogyis! Isteni a fonóban pletykálni, a piacon lófrálni, a mutatványosokat nézni, vagy éppen a zenészeket hallgatni. Kószálhatunk a környéken, belóghatunk a várba... Oltári jó a hangulat... mire észbekapsz már el is röppen a hét, és semmi kedved nem lesz hazamenni. Na gyere, megcsinálom a hajad.

Tory úgy döntött, hogy a ruhatárban felvett ruhájában marad, nem volt éppen olyan hangulatban, hogy kiöltözzön. Főleg miután láttamozta, hogy tükör sincs, amiben meg tudná nézni mit alkotott a fején a barátnője.

A földszinten a fogadósnő kívánt jó szórakozást, ők pedig kiléptek a szűk utcára és visszafele indultak a piactér felé.

Már megkezdődött a készülődés az esti lakomához, sülő hús illatát sodorta feléjük a szél, miközben gyakran kellett félreállniuk, hogy a padokat és asztalokat cipelő jobbágyoknak utat adjanak.

– Ezekben a házakban kik laknak? – bökött Tory az egyik vályogházra.

– A parasztok, a cselédek, a szolgák... egyszóval a kiszolgálószemélyzet. Ha nincs kedved bugyit mosni, fogadhatsz egyet közülük jó pénzért.

– Az én bugyimhoz csak ne nyúljon senki! Különben is miféle dolog ez?

– Hótt hétköznapi. Ezért vannak itt. Ha úgy nézzük, mi vagyunk a hülyék, mert fizetünk azért, hogy itt lehessünk, míg nekik ugyanezért fizetnek, és még élvezik is. Különben nem jönnének ide dolgozni.

– Ebben van valami.

– Kezdesz már megbékélni?

– Még szokatom magam a gondolathoz... – és ekkor villámcsapásként hasított Tory-ba a tény. – Atyaég! Ha folyóvíz nincs, az azt jelenti hogy... Jodie, hol lehet itt vécézni?!

Jodie kis híján hanyattvágta magát nevettében. 

– Ez is csak neked juthat az eszedbe! Nos kedves barátném, hacsak nincs kedved kipróbálni az úgynevezett éjjeliedényt, akkor bizony jobban teszed, ha felkeresed valamelyik árnyékszéket vagy egy néptelenebb részen található bokrot. Utóbbinál ildomos elkaparni magad után.

1

Under a violet moon
(Nem tudom miért ezt a címet adtam neki... bár sejtéseim vannak. A változtatás jogát stip-stop fenntartom.)

Akkor kezdjük... Egyszer volt, hol nem volt...

Tory még mindig nem tudta elhinni, hogy itt van. Az egész annyira valószínűtlen volt, mint egy álom.

Valahol, most szinte elérhetetlen messzeségben, javában tombolt a XXI. század, minden high tech csillogásával, rohanásával, mialatt ő egy szekér hátulján zötyög a lábát lógázva, körülötte smaragdzöld dombok, ameddig a szem ellát, sehol egy villanyoszlop vagy bármilyen, fejlettebb civilizációra utaló jel, az üdítő csendet csupán az eget időről időre felszántó madárrajok csivitelése, a szekérkaraván recsegése, s a rajta utazók élénk tereferéje törte meg, a levegő pedig olyan kristálytiszta, hogy szinte harapni lehet.

Meg se gondolta volna, hogy létezik még ilyen hely. A város ahonnan ő jött, fuldoklott a füstben, a madarak csiripelését elnyomta az autók zaja, nem mintha egyáltalán észrevette volna a szárnyas bagázst állandóan a földre, vagy valahova a bizonytalan jövőbe szegezett tekintetével.

Ehhez képest már a vonatút is elég furcsa volt, leginkább a Roxfortba tartó mesebeli expresszre emlékeztette, holott nem is a kilenc és háromnegyedik vágányról indult.

De ahogy közeledtek a céljukhoz, egyre több Hermione Granger - féle túlbuzgó vedlett át korabeli ruhákba, hogy aztán következetesen úrnőmnek, lovag úrnak, apródnak, kegyes uramnak - és ki tudja még mi mindennek - szólítva egymást az előttük álló kalandra hangolják magukat.

Útitársa és egyben legjobb barátnője, Jodie szerint ők már időtlen idők óta járnak a középkort idéző fesztiválra, sőt egész évben erre készülnek új toalettel és mindennel, ami ehhez dukál.

Egyesek kifejezetten tökélyre fejlesztették „maskarájukat”, és Tory irigykedve nézte a színpompás, romantikusan lágy esésű kelmékből készült ruhakölteményekben és káprázatos fejdíszekben feszítő hölgyeket, és a jellegtelen, már-már unalmas férfiakból átváltozott igazi, szívtipró daliákat, jókedélyű, gömbölyded földesurakat.

Mielőtt végképp úrrá lett volna rajta az elkeseredés, hogy ő a nyomukba se érhet, „hiszen ha ezt tudta volna...” Jodie megnyugtatta, hogy a „faluban” kölcsönzött ruhák sem maradnak el sokban ezektől a bársony, selyem és szaténcsodáktól, ráadásul azok jobban fognak illeni hozzájuk, mert úgyis a fogadóban lesz szállásuk, míg a rongyrázós banda (Jodie definíciója megmosolyogtatta Toryt) jobbára a várban lakik.

Jodie egyébként most is szünet nélkül beszélt hozzá, ezúttal részletesen ecsetelve mindazt, amit az utazás kezdete előtt csak címszavakban és felettébb titokzatosan volt hajlandó megosztani, azt is nem kis nyaggatás árán.

Na igen, a csajszi attól félt, hogy elijeszti őt, a mindig elfoglalt, mindig rohanó és ebből kifolyólag mindig feszült és hullafáradt üzletasszonyt a garantáltan fékezett habzású kikapcsolódástól.

S noha majdnem napra pontosan egy éve zaklatta a rendhagyó nyaralással, miszerint ezt nem szabad kihagynia, Tory pont most, hogy megeredt a nyelve és azt szedhetett volna ki belőle, amit akar, képtelen volt odafigyelni rá, mit hord össze, csak automatikusan bólogatott.

A környezet egyébként is úgy hatott rá, mintha bedrogozott volna, és a távolban ebben a pillanatban tűnt fel a vár, s a lábánál elterülő, kőfallal körülzárt település. Még a szája is tátva maradt.

Mintha időgépbe került volna.

Ez az érzése aztán még inkább elmélyült, ahogy a hatalmas kapuhoz értek és az őrök szertartásosan összezárták alabárdjukat az átkelni szándékozók előtt.

Az őrtoronyban szolgálatot teljesítő bajtársuk jelzőkürtjének szavára hirtelen egyszerű vászonruhás „cselédség” népesítette be a fal előtti teret és serényen munkához láttak.

A visszatérő vendégek meghívóik felmutatása után szabad utat kaptak, és utazóládáik gyors ellenőrzését követően megindultak velük a szekerek.

Az „elsőbálozókat” ezzel szemben külön kísérők vezették a kőfal egy láthatatlan átjáróján keresztül egy tágas fogadóterembe, ahol szigorú szortírozást rendeztek a poggyászukban, s a nemkívánatos holmit biztonságosan zárható rekeszekbe száműzték, majd egy kisebb helyiségbe terelték őket, ahonnan már nem jöttek vissza.

Tory felháborodottan nézte az eljárást miközben barátnőjével a sorukra várakoztak.

– Hova a fenébe hoztál te engem?

– A sötét középkorba – nevetett Jodie.

– Ez egyáltalán nem vicces. Különben is, mire fel veszik el még a mobilokat is?

– Mert nem lesz rá szükséged.

– De mi van, ha valaki utol akar érni?

– Tudják, hogy nyaralni vagy, nem? Egy hetet prímán kibírnak nélküled is.

– De...

– Ugyan Tory! – intette le a nő. – Ha egy szikrányi is van még benned abból a belevaló csajból, akit annak idején az egyetemen megismertem, akkor élvezni fogod.

– Mi van? – hördült fel Tory.

– Bizony miss Morgan! Ha egészen őszinte akarok lenni, már torkig vagyok a kékharisnya tempóval, amit újabban felvettél, szóval vedd ezt a kiruccanást úgy, mint a barátságunk próbáját – közölte Jodie és a pulthoz lépve átadta mindkettőjük utazótáskáját.

Tory letaglózva nézett barátnőjére és szótlanul hagyta, hogy szinte az összes becsomagolt holmiját karanténba zárják. Nagy kísértést érzett, hogy a mobilját suttyomban mégis a zsebébe rejtse, de Jodie résen volt.

– A helyedben nem tenném – kuncogott a bennfentesek bölcsességével.

– Miért ne? Ez különben is a személyes jogok súlyos megsértése.

– A kisasszony helyében megfogadnám a hölgy tanácsát – mondta mintegy mellékesen a poggyászturkász.

– Megint voltak renitensek? – érdeklődött jókedvűen Jodie.

– Voltak? Vannak! – nevetett a lány. – Mindig vannak, akik megpróbálnak becsempészni ezt-azt, főleg a visszatérők közül. Pedig pont ők már tudhatnák, hogy nincs pardon.

– Tessék? – kérdezte rosszat sejtve Tory.

– Majd meglátod.

– Kisasszony, javasolnám, hogy kapcsolja ki a készüléket, és bízza nyugodtan a gondjainkra – fordult hozzá a lány.

Tory fájdalmas pillantást vetett a telefonra, de megtette amit kértek tőle. Majd döbbenten vette tudomásul, hogy a pénztárcáját is elzárják. Ezután mindkettőjük nevét bevezették a nagykönyvbe, és személyes kísérőjük őket is átvezette a kisebb szobába.

Ez volt a ruhatár.

Az öltöztető hölgy igen rutinos volt, alig 5 perc múlva mindketten tetőtől talpig beöltözve, plusz két váltás „köznapi”, valamint egy rend, díszvacsorához való ruhával az ajándék szütyőjükben léptek be a falon túlra.

Kísérőjük megérdeklődte, hogy kívánják– e igénybe venni a szekeret, amin érkeztek, és nemleges válaszukat tudomásul véve szabad utat adott a járgánynak.

Ők ketten gyalog vágtak neki a Jodie szerint nem vészes útnak.

– A telefonomért még számolunk.

– Én mondtam, hogy inkább hagyd otthon... De a megőrzőben is sokkal jobb helye van most, mint nálad, hamarosan meglátod.

– Ha ezt tudom, el sem jövök – puffogott a nő.

– Azt hiszed titkolóztam volna, ha ezzel nem vagyok tisztában?

– Na szép! – fújt dühösen Tory.

– Ne hisztizz már annyit! - intette le Jodie.

Tory megeresztett egy morcos pillantást élete megrontója felé, aztán inkább átadta magát a látványnak.

Szűk utcácskákon át, bájos kis vályogházak előtt vezetett az útjuk és minden szembejövő udvarias főhajtással üdvözölte őket. A kellemetlen közjáték után ez üdítően hatott Tory-ra és lassan kezdett ráhangolódni a különleges atmoszférára.

A ruhához kapott könnyű kis cipellőben szokatlan volt még a járás, tisztán érezte benne a talaj összes egyenetlenségét, de egyúttal élvezte is, csakúgy mint azt, ahogy hosszú törtfehér alapruhája minden lépésnél rásimul meztelen lábszárára, a finom pasztellsárga felsőruha pedig, melyet keskeny, fonott bőröv tartott a derekán és leginkább egy túl hosszúra hagyott átalvetőre hasonlított, arra késztette, hogy szokásával ellentétben kihúzza magát, amitől egészen kecsessé és méltóságteljessé vált a tartása és a járása egyaránt.

Oldalra pillantva látta, hogy Jodie ugyanúgy átlényegült, de még mielőtt ezt békülésképpen szóvá tehette volna, dobszó és egyre erősödő lárma ütötte meg a fülét.

Jodie arca egyszerre kipirult.

– Hurrrá, bünti vaaan! – ujjongott fel, megragadta barátnője kezét, aki így nem tehetett mást, minthogy megpróbálja tartani vele a tempót.

– A sírba viszel... – lihegte levegő után kapkodva Tory.

– Attól milliószor jobb mulatságba! – biztosította Jodie már kiabálva, mert ekkor érkeztek meg a zaj forrásához, a piactérre.

Tory kis híján dobott egy hátast az szemei elé táruló látványtól. A tér kellős közepén ugyanis egymástól elszeparált kis emelvényeken legalább egy tucat ember álldogált kalodába zárva és zokszó nélkül tűrték, hogy a pórnép egy közepes méretű zöldségesstand árukészletét zúdítja a nyakukba.

– Amatőrök! – kommentálta lesajnálóan Jodie és már csatlakozott is a dobálókhoz. A törvénysértők alaposan megkapták a magukét.

Tory alaposan ledöbbent társa viselkedésén, és azon, hogy a pellengérre állított társaságban a vonatról ismerős arcokat is felfedezett.

Aztán persze ennek a mulatságnak is vége szakadt, az őrök feloszlatták a kárörvendő csőcseléket, akik nevetgélve indultak eredeti úticéljuk felé.

– Boszorkányégetés is lesz? – tudakolta kissé szemrehányóan Tory.

– Nem – vihogott Jodie. – De nem rossz ötlet, majd szólok a szervezőknek.

A piactértől alig egy utcányira volt a fogadó, ahol a szállásukat jelölték ki.

Ez, a többi háztól eltérően, téglából és fából készült egy emeletes épület volt. Odabent pirospozsgás, széltében és hosszában is jelentékeny kiterjedésű, kedélyes asszonyság fogadta őket.

– Hozta isten a kisasszonkákat! Minő öröm, hogy szerény kis hajlékomban szállnak meg. A szobájuk az emeleten lesz, a lépcsőtű' jobbra a második ajtó. Rendezkeggyenek el, mintha otthun lennének, pihenjék ki az út fáradalmait, mossák le magukrúl az út porát, 'sztán ha elkészű'tek, indú'hatnak is az esti lakomára. A programot itten találják a pultnál, a lámpáho' is innen vihetnek majd tüzet. Reggeli 10 órakkó' az ebédlőben. Ha bármi kérdésük van még, fordú'janak bizalommal hozzám.

Tory egyik ámulatból a másikba esett, Jodie pedig gyakorlottan elvett egyet a kézzel megírt pergamenekből.

– 10 órakor lesz csak reggeli? - bukott ki belőle a lépcsőn felfele.

– Örülj neki, ha addigra ki bírsz kelni az ágyból, különben éhen maradsz.

– És mi ez a marhaság a tűzzel meg a lámpával?

– Drágám, láttál te itt villanydrótot?

– Nincs áram? – kérdezte Tory rosszat sejtve.

– Hogy lenne? A középkorban?