11

     Tory földrengésre ébredt. Fél szemmel az epicentrumra hunyorgott, majd lemondóan sóhajtott.

– Jó reggelt! – fuvolázta Jodie.

– Legközelebb szimplán gyújtsd rám az ágyat. Esetleg felhozhatnál egy üstöt, hogy fakanállal verd a fülem mellett... – morogta a nő. – Vagy egyszerűen csak rendelj rezesbandát, száztagút...

– Szerintem egy muzsikus is elég lenne, két pillanat alatt kilantozna az ágyadból – bazsalygott az orra alatt Jodie. Azon melegében be is zsebelhette a célzásért járó gyilkos pillantást, tehát nem hagyhatta annyiban. – Mellesleg sokadik látásra, szélárnyékban és holdfénynél is tök rendes fazonnak tűnik...

– Ezért borítottál ki majdnem az ágyból hajnalok hajnalán? – lesett fel rá Tory bosszankodva, bár magában igazat adott lökött barátnőjének.

– Régen volt már hajnal – engedte el szándékosan a füle mellett az iménti kérdés lényegét Jodie. – Ha nem sietsz, lemaradunk az íjászversenyről.

– Ha úgy íjászkodnak, ahogy verselnek, akkor a lehető legtávolabb kívánok tartózkodni tőlük.

– Mondasz valamit – gondolt bele Jodie.

– Elvégre jár a szám.

– Nos, íjászkodás nélkül sem leszünk híján a mulatságnak.

– Nem megyek misére – tartotta fel a mutatóujját Tory, aztán mellézárta a középsőt is, mielőtt Jodie-nak újabb ötlete támadt volna. – Hímezni sem.

– Akkor körülnézhetünk a vásárban. 

 

Tory kifordította a kézfejét és lehajtotta a mutatóujját.

– Felhívnám a figyelmedet arra az egyébként valóban elhanyagolható apróságra, hogy elvileg „nyaralni” jöttünk. Ha pedig az emlékezetem nem csal, nyaralni úgy szokott az ember, hogy nagyokat pihizik, lehetőleg délig, és utána sem erőlteti meg magát túlzottan.

– Te jószagú atya-úr-isten!!! Ki vagy te és mit csináltál a barátnőmmel?! Te nem lehetsz Tory, két napja ő még azon pánikolt, hogy lesz meg mobiltelcsi, térerő, civilizáció, angolvécé nélkül. Pihi?! Ráadásul délig?!? Jól érzed magad?! – Jodie ál-rémülten hanyatt görgette barátnőjét, és az alsó szemhéját lehúzva mélyen a szemébe nézett.

– Hülye... – ütötte félre Tory az őt maceráló kezet.

     A változatosság kedvéért ezen a reggelen Tory a meleg vizet hiányolta, kiborult alapruhája aljának döbbenetes elkoszolódásán és a reggelit sem kívánta.

Miután letette a nagyesküt, hogy biztosan eltalál a törökhöz, búcsút intett a zenészekkel kiegészült asztaltársaságnak.

Homályosan észlelte Alex komor tekintetét, de túl kómás volt ahhoz, hogy azon kezdjen töprengeni, mi lelhette a pasast.

Negyedórán belül töprengés nélkül is megkapta a választ.

Neki eddig tartott elkortyolni a török lávaforró mérgét, Alexnek meg befejezni a reggelijét és a keresésére indulni.

Deja vue jelleggel karamboloztak a kávézó ajtajában.

– Biztos, hogy továbbra is kerülni szeretnél? – szegezte neki a kérdést szemrehányóan Alex.

– Hm? – nézett fel rá Tory kicsit bambán.

– Miért nem reggeliztél velünk?

– Kávé előtt képtelen vagyok enni. Mondjuk ehhez a kávéhoz elkelne egy defibrillátor, különben könnyen lehet, hogy utána sem fogok enni. Soha többet.

A férfi morc pillantása megenyhült, és Tory arcát fürkészve úgy döntött, hisz neki. Más is megfordult a fejében.

– Felejtsd el! – szólalt meg váratlanul Tory.

– Mit? – csodálkozott a nőre Alex.

– Ne hozz nekem holnap reggel kávét.

– Hm... prímán olvasol a gondolataimban.

– Te is az enyémben... – szólta el magát Tory. 

Lassan megszokássá váló arcpírja reflexként öntötte el Alex mosolyától.

Rögtön nem tűnt olyan haszontalan elfoglaltságnak a betervezett vásárnézés. Megveheti a piros fátylat. Tucatnyit.

Lepel hátán lepel figura csapott le rájuk, eszelősen felakadt, jégkék szemét olyan áthatóan és bántón szegezve rájuk, hogy még Alex is elhátrált a meghatározhatatlan korú hölgyemény elől, félig kitakarva az ösztönösen mögé húzódó Tory-t.

A jelenés mégis őt, a fedezékbe vonulót pécézte ki.

– Amit a vén elrontott, helyrehozza a fiatal – közölte ellentmondást nem tűrő, sírontúli hangon a nővel. 

Tory összevont szemöldökkel, átverést sejdítve nézett vissza rá.

Úgyként is kezelte. Így már stabilabb pozícióból, bátrabban tárgyalt, igaz változatlanul a férfi biztonságot nyújtó háta mögül.

– Nagyon jó! Idézet a Harry Potterből?

– Azt hiszed viccelek?! – háborodott fel a jós, hogy nem csak a homloka, de még a leplei is ezernyi ráncot vetettek.

– Jaj, dehogyis! Fussak be gyorsan a kávézaccomért? Talán még nem lötybölte ki a török a csészémet...

– Nem hiszel nekem? – simult ki a jövendőmondó homlokostul-leplestül. Arcán halvány mosoly játszott jelentéktelen vonásaival.

– Feltűnt?! – érdeklődött negédesen Tory, majd beelőzte az újfent szólásra emelkedő jóst : – Nézze kedves, igazán jól adja a boszorkányt, de kár a fáradságért. Már a kollégái jóslatai sem jöttek be, majd pont egy kihipózott Whoopi Goldberg mondja meg nekem a tutit.

– És ha elátkoználak? – villant figyelmeztetően a fogadatlan vátesz szeme.

– Azzal már elkésett – vont vállat Tory. 

Az asszony ekkor megint úgy tett, mintha nyitott könyvként olvasna legrejtettebb titkai között, majd megrázta a fejét.

– Nincs rajtad rontás, csak az amit te hívtál életre...

– Nem nagyon vitatkoznék, de ki az a hülye, aki magával csellózik ki?

– Bármelyik tükörben szembenézhetsz vele.

– Mutasson egyet... – grimaszolt Tory bosszúsan, amiért az idegesítő színjáték középpontjába került. 

 

A banya azonban egyetlen másodpercre sem esett ki a szerepéből, hiába próbálta Tory mindenáron kihozni a sodrából.

– Békülj ki magaddal leányom, és nem lesz több gondod. Higgy magadban annyira, amennyire nem hiszel bennem – javasolta a látnok, és hirtelen váltással az eddig szótlanul figyelő, ám leplezetlenül mulató Alexre ragasztotta a tekintetét.

A férfi nem hitte, hogy képes ilyesmire, de a lepelgazda kihívóan buja pillantásától tetőtől talpig elvörösödött.

Ráadásul az asszony nem szólt egy szót sem, csak bólintott és elmosolyodott, majd e pikáns mosolyt megtartva, ismét távolba vesző szemekkel, de ezúttal szelíden andalogva távozott.

Tory és Alex értetlenül néztek egymásra. Tory mentegetőzve tárta szét karjait.

– Mit szépítsem? Vonzom a hülyéket...

– Ha nem azt figyelem, mikor kell közbelépnem, mert karmolósra bőszíted a hihetetlen dumáddal, biztosan elröhögtem volna magam. Kihipózott Whoopi Goldberg... ?

– Nem bírom az efféle szemfényvesztőket.

– Le se tagadhatnád – vigyorgott Alex. – Azért elgondolkodtató, amit mondott...

– Miért, mit mondott? Eldarálta a szokásos, ezerféleképpen értelmezhető, lila humbugot, amivel bepaliznak és persze jól megkopasztanak bárkit, aki bedől nekik.

– Tényleg nagyon a bögyödben vannak... – vette tüzetesen szemügyre a férfi Tory morcos arcát, de nem melegedhetett bele. – Ó a francba! Erre majd még később visszatérünk, most ha megbocsátasz...

Mire Tory feleszmélt, a férfinak már csak hűlt helye volt.

Jött viszont melegváltásnak rögtön egy raj sietős vándormadár szapora lovagkísérettel a nyomában. Futtában üdvözölték az egyre elképedtebb Tory-t és lassítás nélkül "repültek" tovább.

Kisvártatva ugyanabból az irányból, virágos jókedvükben kis híján gurulva befutottak Jodie-ék is.

– Na, kit láttunk a templomkertben szorgoskodni? – fékezett le Kay.

Tory egy gyors létszámellenőrzés után tanácstalanul tárta szét karjait.

– Szabad a gazda.

– Brian-t! – zúgott fel a vegyeskórus, fojtottan, hogy ne keltsenek túlzott feltűnést.

– Úgy látszik, ezt kapta penitenciául a tegnapiért... – kuncogott Jodie. – Ha ezt tudom, már régen felhajtottam volna Martin atya reverendáját.

– Talán illene gondoskodnunk arról, hogy tisztességesen ledolgozza... – gondolkodott el fennkölten George, de sokat rontott a pátoszon, hogy be is fejezte a mondatot: – … nehogy már pocsékba menjen Alexék áldozata.

– Az túl direkt lenne, ha a virágágyásba borítanám a kávézaccomat? – merengett Drew.

– Belemosakodnék a szenteltvíztartóba... – ragozta tovább Doug.

– Szégyelljétek magatokat, istenkáromlók! – tolta le őket álszenten Adam.

– Na ezen még dolgozzatok egy kicsit, mert elég erőltetett – javasolta Tory és finoman témát váltott. – A zenészeket mi lelte?

– Ma este lesz a dalverseny, és az összes lovag egyszerre rabolt rájuk a dalokhoz szükséges zenei kíséret miatt – adta meg a felvilágosítást Jodie. – Míg összeverekedtek azon, hogy ki is legyen az első, Vic-ék gyorsan kereket oldottak.

– Csak a tegnapi lánykérő nem volt ott – sóhajtott nagyot Kay.

– Neki biztos jobb dolga is akadt... – vigyorgott Adam.

– Főpróbát tartottak a nászéjszakára... – csatlakozott az előző véleményhez Simon.

– Vagy zenében is olyan önellátó és frappáns, mint a verselésben – vágta el a találgatások véget nem érő fonalát még időben Tory.

10

    Az a lehetetlen helyzet állt elő, hogy a kapott válaszok rendes kis zűrzavart okoztak. A belőlük született kérdések először négyzetre emelték magukat, majd rögtön ezután köbre is.

Mindenkinek bőven volt min töprengenie, holott valójában senki nem értett semmit és senkit, de legfőképpen saját magát nem.

Alex nem értette Tory-t, Tory Alexet, Jodie egyikőjüket sem, és bizony még Vic is gondban volt.

Mert miért nem él a felkínált lehetőséggel az, aki szemmel láthatóan pont elkerülni igyekezett azt, hogy fény derüljön az igazságra?

És mit ér a feloldozás, ha nem tudjuk miért nyertünk kegyelmet?

Mire volt jó a több éves hallgatás, ha a titkolózó az első adandó alkalommal önként, bár korántsem dalolva vall színt... és hogy lehet ilyen könnyedén venni egy házasságtörést?

Vic-et csak az gondolkoztatta el, de az nagyon, hogy ha végre összejött a csevej és állítólag jól sült el, mitől olyan gondterhelt a barátja mégis?

    Egyetlen dologban azonban mégis megegyeztek. Egyikőjük sem tudta, hogy most hogyan is tovább.

Előző este a biztató előjeleket figyelő Jodie még mindkét kezén csuriba rakta az ujjait, és biztos ami ziher alapon karjait és lábait is kalácsba fonta... Most nem tudta, mihez kellene inkább szurkolnia.

Tory-nak fogalma sem volt róla, hogy fogja kibírni ezt a hetet, mert azt egyszerűen el sem tudta képzelni, hogy a férfi „ötlete” életképes megoldás. Főleg úgy, hogy ráadásul még teljesen ki is forgatja magából a közelsége.

Talán egy fokkal nyugodtabb lett volna, ha tudja, hogy Alex sem éppen a nyugalom mintapéldája.

Tory egyszerre vonzotta és taszította.

Amióta csak az eszét tudta, azért fohászkodott, hogy lehetőleg apja egyik múltbéli afférjával se akadjon össze.

Ehhez képest teljesen gyanútlanul sétált a vesztébe.

Ha a Jodie névre hallgató kotnyeles barátnő nem dobja be a becenevét, azt se tudná kicsoda, de azt még nem tudta eldönteni, hogy ezért hálával tartozik neki, vagy valami egészen mással.

Egyetlen dologban volt csak biztos. Hogy a történtek ellenére nagyon szeretne Torynak egy esélyt adni. Kettőjüknek egy esélyt adni.

– Kilyukad a gyomrom! – sóhajtott fel Simon.

– Nekem meg az agyam... – dünnyögte az orra alatt Tory.

– Nekem meg a tököm kap mindjárt léket a nyafogásotoktól! – licitált bosszúsan Drew, holott az előbb még ő hajigálta meg keményre gyúrt kenyérbéllel a soros fűzfapoétát, alaposan belerondítva ezzel a hősköltemény mélyen átélt előadásába.

A kínrímfaragó szíve hölgye visítva röhögött a helyén. Még mindig.

Ezzel persze nem volt egyedül, mert szem nem maradt szárazon a botcsinálta versikék hallatán, és a reakciókat figyelembe véve kérdéses volt, hogy a lovagok úgy távoznak majd a hét végén, ahogy érkeztek : asszonyostul.

Az első pár próbálkozón még Tory is vigyorgott, de mostanra már kizárólag az tartotta a helyén, hogy a vacsorát csak a versengés után szolgálták fel, és hogy a zenészeknek, legnagyobb megkönnyebbülésére, színét sem lehetett látni.

Újabb költőjelölt lépett a nagyérdemű elé.

Nos, a nagyérdemű mindenre fel volt készülve, csak arra nem, ami következett.

A szimpatikus, jóvágású fiatalember meghajolt a királyi pár felé, majd nekik hátat fordítva egy törékeny, szőke lányra szegezte tekintetét és belekezdett művébe. 

Kellemesen zengő hangja elcsendesítette a fecsegést, sallangtalan, felesleges cifrázástól mentes, szívhez szóló sorai és messzemenően természetes előadásmódja pedig osztatlan figyelmet biztosított számára.

Produkciója nem csak az egyre felhősebb szemű szöszkét igézte meg, de ő volt az, aki a vers végeztén törékenységét meghazudtolóan szökkent át az őket elválasztó asztalon, és a lovagja nyakába ugorva többször is elismételte, egyre elhalóbb hangon, hogy : igen! igen! igen! Majd a népes nézőközönségre fittyet hányva, pirongatóan forró csókot váltottak.

Eltartott egy ideig, mire mindenki felfogta, hogy az imént bizony leánykérés történt.

– Beszarok... – nyögte elhalóan Jodie.

– Simon, remélem jegyzeteltél... – sóhajtott fel Drew.

– Milyen lehet ezeknél a nászéjszaka? – ábrándozott el Sel.

– Babavárás... – fűzte tovább álmodozón Kay.

– Hétköznap... – gondolkodott el Doug és megindult pillantást váltott gyermekáldást sóvárgó kedvesével.

Tory az első elérzékenyülés után szavak helyett tapsban tört ki, ami aztán futótűzként terjedt át asztalról asztalra.

A fiatalember kicsit kótyagosan lesett körül, aztán hamiskás mosollyal nyugtázta a kettejüket körülvevő áhítatot és egy hetyke meghajlást követően a helyére vezette menyasszonyát.

Az utánuk következő versenyző már labdába se rúghatott, szavalatát teljes érdektelenség kísérte, még egy dobásra sem méltatták.

Helyettük inkább az izgatottan sugdolózó mátkapárban gyönyörködtek.

Tory-ék figyelme hamarosan elterelődött, mert a semmiből hirtelen vándormadarak lepték meg őket. 

Az első madárkák, a hölgytagok, valamint a hímtagok túlnyomó része még engedélyt kértek a csatlakozáshoz. Az utolsó kettő, Vic és Alex, már enélkül landolt közöttük. Pontosan abban pillanatban, mikor pár asztallal lentebb kitört a csetepaté.

Mire a közelben ülők észbe kaptak, a pankrációt már fel is oszlatták az éber strázsák, mielőtt lincselésbe csapott volna át, és egy ismerős, feldúltan magyarázkodó figurát vezettek látó- és hallótávolságon kívülre.

Úgy látszott Brian-re aznap nagyon rájárt a rúd.

A villámgyorsan helyreállt rendben nyolc gyanakvó tekintet szegeződött a ma született báránykákat alakító zenészekre, de a bárányok hallgattak. Mélyen.

Végül Alex vállalta magára, hogy felcsákányozza a némileg fagyos hangulatot, és ha már egész véletlenül pont Tory-val szemközt foglalt helyet, hát rávillantotta angyalian ártatlan mosolyát.

– Eseménydús az este, nemdebár, mylady?

– Elvégre tettetek róla... – bólintott Tory, a tőle tellő leghiggadtabban.

– Mi?! – hűlt el méltatlankodva a férfi, mintha még a feltételezés is sértené önérzetét. – Miből gondolja kegyed, hogy bármi közünk van hozzá?

– Hm... miből is? Azért lássuk be, túl gyanús ez véletlennek.

– Ugyan micsoda? – kerekítette csészealjnyira a szemeit Alex. Immár kétség sem fért a zenészek bűnösségéhez.

– Na jó, hagyjuk a terelést, ki vele, mi történt? – grimaszolt Tory.

– Verekedtek, láthattad... – a férfi akár doktorálhatott volna mellébeszélésből, de a nő nem hagyta magát.

– ELŐTTE mi történt?!

– Jaaa... Hát Briannél nem lehet tudni... talán összetévesztette Martin atya reverendáját az egyik hölgy ruhájával... szoknya-szoknya... öregszik... – találgatott Alex.

Tory pislogott egy kicsit. Mintha glória villant volna fel a férfi feje fölött... Mielőtt azonban kollektívan angyalszárnysuhogást is hallucinálhattak volna, Jenny hidegrázós hangon vinnyogott fel.

– Istenem, melyikőtök markolt Martin atya seggébe?!

A kéretlen infó hallatán mindenkiből kiszakadt a röhögés. Tory arcán diadalmas mosoly terült el és sokatmondó pillantást váltott a mellébeszélővel.

– Hát barátom, ezt úgy hívják, hogy bukta!

– Hát ezt úgy... – látta be nyilvánvaló vereségét Alex, de nem vette túlságosan a lelkére. – El se tudtuk képzelni, hogy miért babráltok ki folyton azzal a szegény emberrel...

– Szegény?! – hörrent fel Sel.

– Ember?! – utálkozott igen plasztikusan Drew.

– Jó, hát most már mi is tudjuk – vont vállat durcásan Jenny.

– Nálatok mivel húzta ki a gyufát? – érdeklődött Adam.

– Az a perverz a húgomat fogdosta! – morgott ezúttal korántsem vidáman Vic.

Jenny-n volt a berzenkedés sora.

– Ráadásul a vers kellős közepén. Basszus, a szavam is elállt, mert ilyet még nem láttam, pedig elég régóta járunk ide vendégként, meg fellépni is... olyan romantikus volt, én is szíves-örömest igent mondtam volna a srácnak... erre ez a barom... Komolyan mondom, ez már nem is fogdosott, hanem effektíve... alámnyúlt...

– Jen, nehogy már te szégyenkezz helyette! – morrant fel Vic.

– Nem szégyenkezem. Undorodom – magyarázta a lány. – Basszus, azt hittem elájulok! Hogy jut eszébe egy ilyen lánykérés közben fogdosni?

– Neki miről nem ez jut az eszébe? – fanyalgott Sel.

– Csak azért nem kevertem le neki egy istenest, mert a srácok... hát... láttátok, nem? – Jenny nem tudta, hogy sírjon-e vagy nevessen.

– Nagyon jó volt az improvizáció – biztosította a zenészeket elismerően Sel.

– A legjobbaktól tanultunk... – biccentett Alex és térdremegtető mosolyt küldött Tory felé. Elérte a kívánt hatást.

– Én még kezdő vagyok, ők a profik – mentegetőzött rákvörösen a nő és társai fele intett.

– Hm... kezd egyre jobban elszemtelenedni – gondolkozott félhangosan Simon. 

– Úgy látszik nem tanul – bólintott Adam.

– Vagy csak nem érti az összefüggést – vetette fel Alex, és a kérdő tekintetektől ösztökélve részletezte mire is gondol pontosan. – Szerintem még mindig nem jött rá, hogy például hogy került az ölébe a reggelije. Pedig micsoda pazar kivitelezés volt! Még a profiknak is a becsületére válna.

Tory ebben a pillanatban elhatározta, hogy másnap reggel első dolga lesz beszerezni valami fátyolszerűt, lehetőleg pirosat, hogy ne a feje virítson minden egyes alkalommal, ha Alex ránéz vagy hozzászól.

Jelenleg az egyetlen amit tehetett, hogy kényszeredetten elmosolyodott a „bók” hallatán.

– Na, akkor majd segítünk neki felfogni – ömlött el egy vészjósló vigyor Doug arcán.

– Ha szükség lenne egy kis segítségre, állunk rendelkezésetekre – hajolt meg a „másoddudás”, ami nem kis attrakciónak számított, ültében.

– Még eljöhet az idő, hogy szavadon fogunk – kacsintott sokatmondóan Simon.

– Na ma estére már bőven elég volt Brianből, nem válthatnánk témát? – javasolta Jenny.

– Dehogynem! Mikor lesz kaja? – tálalta az új témát azonnal Vic.

Simon a menetrendre pillantott, majd megadta a választ.

– Ha ez a gyászvitéz befejezte.

– Akkor ideje befejeztetni vele! – horgadt fel Vic és nem aprózta el. Egy kóbor fakupát állított pályára a művész irányába, akinek a reflexe jobb volt, mint a verselőkéje.

Tory hálát és megkönnyebbülést vélt felfedezni a király ábrázatán. És úgy látszott, hogy a felszolgálók is csak erre vártak, mert szinte azonnal megjelentek a jókora fatálakkal.

Körös-körül jó hangulatú falatozás vette kezdetét.

Tory kicsit elanyátlanodva fixírozta a cipótányérban szervírozott levest, és azon gondolkozott, hogyan is kezdhetne neki kanál híján. Jodie egy szelet kenyeret nyomott a kezébe, majd használati utasítással is ellátta.

– Törsz, mártasz, törsz, mártasz. Ha elfogyott a kenyér, vehetsz újat, vagy elbonthatod a tányérod... lehetőleg felülről lefelé...

– Na elmész ám! – sziszegte Tory bosszúsan.

– Most nem látszik, de amúgy egy belevaló, értelmes csaj, csak most hisztizik... – mentegetőzött Jodie úgy, mintha a „csaj” ott se lenne.

– A nénikéd! – rúgta bokán barátnőjét a belevaló, értelmes csaj. Nagyon nem volt ínyére, hogy az érdeklődés középpontjába került.

– És miért a hiszti? – kíváncsiskodott Alex. A szemében vidám szikrák pattogtak.

– Nem hisztizek...

– Tényleg nem. Duzzog – helyesbített közbe Jodie.

– Ha nem hagyod abba, nagyon leveses leszel! – közölte normál hangerőn, de jeges hangnemben Tory, és senki sem kételkedett a szavában.

– Először vagy itt? – kérdezte a férfi mosolyogva.

– És utoljára.

– Talán nem tetszik?

– Őszintén? Én itt túsz vagyok. Talán ha VALAKI közölte volna hova akar elcipelni, még élvezném is...

– VALAKI csak jót akart, és VALAKI nagyon jól tudta, hogy hat ökörrel se lehetett volna kimozdítani a városból, ha megmondja, hova lesz a séta – szúrt vissza Jodie.

– Oda se figyelj rájuk, ezt csinálják mióta megérkeztek – magyarázta Kay a férfinak és lemondóan legyintett.

– Rosszabbak, mint egy házaspár – szállt be az anekdotázók közé Simon. – Hallanod kellett volna milyen műsort nyomtak le korán reggel.

– Ők ébresztették az egész fogadót – bólogatott egyetértően Drew.

– Nem is igaz!!! – zúgott fel egyszerre Jodie és Tory.

– De ha már így esett, miért ne élvezhetnéd ki? – vonta fel a vállát értetlenül a kobzos.

– Nem szeretem a váratlan dolgokat. Se a meglepetéseket, se az ajándékokat – vallotta be Tory.

– Azta! Egy ilyen nő minden férfi álma!

– Ne kezdd te is! – szegezte a férfira a mutatóujját Tory.

– Én is leveses leszek? – húzta magát kisebbre Alex rémülten. A nő megütközve nézett rá, aztán elnevette magát.

– Istenem, hova kerültem?!

– Az egyik legjobb helyre ezen a világon. Rosszul teszed, ha duzzogsz, ahelyett, hogy elengednéd magad – mosolygott rá bátorítóan a férfi.

– A világ legjobb helyére hogy kerül egy Brian? – vitatkozott Tory.

– Na köss bele... – grimaszolt Alex. – A szabályt erősítő kivételről még nem hallottál? És legalább biztosan nem unatkozol...

– Az biztos! – húzta el a száját Tory. Körülnézett, és a látottak alapján hajlott arra, hogy igazat adjon a férfinak. Még valami szemet szúrt neki. – Itt nincsenek gyerekek... Ki vannak tiltva, mint a koridegen kütyük?

– Nincsenek kitiltva – nevetett fel Alex. – De ez főként a felnőttek játszótere, és csak elvétve hozzák magukkal a csemetéket. Ennyi szabi a nagyoknak is jár...

    Élénk társalkodás bontakozott ki a két összeszokott csapat között, nagy elánnal folyt az élménycsere.

Egy mondat közepén Tory hirtelen elhallgatott, és úgy nézett körül, mintha egy olyan álomból ébredt volna, aminek valójában még nincs vége.

Meglepetten konstatálta, hogy eleddig főleg Alex-szel beszélgetett. A férfi először a faluról mesélt neki, a szokatlan kezdeményezésről, és hogy ez hogyan vált egyre népszerűbbé.

De aztán szót szóba öltve elkanyarodtak az eredeti témától, kedvenc filmek és zenék kerültek terítékre, színházi előadások és gyerekkori csínyek, utazások és álmok.

Egészen eddig nem hitte, hogy a férfi tiszta lapos ötlete működőképes lehet, hogy dadogáson és hebegésen kívül mást is képes lesz kinyögni, ha vele kerül szembe. De most szinte lerohanta Tory-t a felismerés, hogy mindez mégis mennyire természetesen, könnyedén és fesztelenül sikerült.

Olyan érzése volt, mintha már időtlen-idők óta ismerné Alexet.

Semmibe révedő tekintete ekkor talált rá a férfiéra. 

Pár pillanatig szótlanul nézték egymást, majd a férfi elmosolyodott, és Tory legnagyobb döbbenetére kimondta, amire ő gondolt.

– Ugye, hogy nem is olyan rettenetesen nehéz?

9

     Tory sikertelenül próbált napirendre térni a történtek felett. Szédülés kerülgette, a hangok mintha légüres térben kongtak volna körülötte, és az irányok is összekavarodtak. Egyszerre érezte magát súlytalannak és sziklanehéznek, ami már eleve abszurd, a feje meg maga volt a felbolydult méhkas. Szemei vakon révedtek a távolba, holott valójában befele figyelt.

„Mi a fene folyik itt?!”

Alig fél perce, hogy felharsantak a torna folytatását jelző kürtök, Alex jól láthatóan kelletlenül sietett dolgára, és a nő egyszerűen nem értette a férfi viselkedését.

Hasonló helyzetben ő minimum pokollá tette volna annak az életét, aki ilyen módon tipor a családja életébe.

Alex ezzel szemben zavarba ejtően elnéző volt. Tory nagyon remélte, hogy ez nem csak egy jól kitervelt bosszúhadjárat bevezetője, aminek a végén egy hatalmas pofon várja, a történtekért cserébe.

     Tory homályos pillantása ekkor fókuszt talált, de még azt is jobban viselte volna, ha megnyílik alatta a föld, minthogy Jodie vádló tekintetét még egy másodpercig állja. Ő bezzeg már kirakta a puzzle rá eső részét.

Most itt álltak egymással szemben, a tömeg ellenére szigorúan négyszemközt, és Torynak halvány fogalma sem volt róla, mit kellene tegyen, vagy mondjon.

Jodie-ból sütött az egyébként teljesen jogos neheztelés, hiszen eleddig életük minden apró-cseprő részletét megosztották egymással, még a létező leglényegtelenebb ökörségeket is.

A "Richard-affér" viszont minden volt, csak nem apró-cseprő vagy lényegtelen. Több szempontból sem.

Ha Tory eddig szégyellte ezt a múltbéli botlást, hát most triplán szégyellte amiért Jodie-nak így kellett megtudnia.

Hiszen valóban ő volt az egyetlen, aki kitartott mellette mióta... igen, azóta.

Akkor romlott el minden, akkor veszett nyoma annak a valakinek, akit ez a drága nőszemély Tory-ként, ő pedig önmagaként ismert, és akit Jodie mindenáron vissza akart kapni. Olyannyira, hogy még ezt a középkori merényletet is képes volt meglépni, és erre ő...

Tory mélységesen szégyellte, hogy ő mindezt a törődést így „hálálta” meg.

Hiába tudta, hogy a csajszi lenne az utolsó, aki ezért követ vetne rá.

Azt viszont nem tudta hova tenni, hogy ugyanezt Alex sem tette meg, sőt.

– Akarsz beszélni róla? – unta el a meddő várakozást Jodie.

– Nem... még nem... még nem szeretnék...

– Szóval ezek után még mindig nincs semmi mondanivalód számomra?!

– Csak egy kis időt adj kérlek... míg összeszedem magam...

– Csak egy kis időt? Mennyit még? – kérdezte Jodie meglepően dühösen. Nem szokta ennyire elragadtatni magát. – Talán nem adtam neked elég időt, hogy elmondd végre mi bánt?! Azt hiszed olyan egyszerű volt visszafogni magam és nem faggatózni?! De azt gondoltam vagyunk olyan jó barátok, hogy... ehh, minek is tépem a szám, hiszen még most sem akarsz beszélni róla...

– Igazad van, egy szar alak vagyok! Sajnálom, tényleg – ismerte el Tory őszinte megbánással. – Nem tudtam róla beszélni, mert... mert a kezdetektől nem tudtam!

– De miért Tory? – kérdezte Jodie döbbent-csendesen barátnőjét. Mérge elillant, mintha sose lett volna.

– Eleinte nem akartam... – halkult el Tory is – ...azt hittem, hogy majd túlleszek rajta... aztán meg már nem tudtam hogy mondhatnám el. A megfelelő alkalomra vártam és egyre csak halasztgattam, de ahogy telt az idő, egyre nehezebb lett... később már abban reménykedtem, hogy ha nem beszélek róla, akkor soha nem fog kiderülni... most pedig éppen megőrülök, mert halvány lila gőzöm sincs róla, hogy mi a fene történik itt! Csak egy kis időt kérek...

– Rendben – bólintott rá Jodie. Már ő is sajnálta, hogy így nekiesett.

Némán sétáltak vissza a nézőtérre, lapos oldalpillantásokat megeresztve, mikor úgy gondolták, hogy a másik éppen nem figyel.

De nagyon is figyelték egymás minden rezdülését.

A többiekhez csatlakozva mindketten jókedvet erőltettek magukra, olyan sikeresen, hogy Sel a kosár alján kezdett kutakodni drog után.

Eszegetés közben Torynak bőven volt ideje ráncba szedni az őt feszegető kérdéseket, Jodie pedig nagyon ügyesen úgy vitte a beszélgetés fonalát, hogy a nő ezt minél kevesebb háborgatással tehesse.

Miután a lovagok a második körben is ripityára aprították egymást, a király befejezettnek nyilvánította a tornát, kihirdette a mérkőzés győztesét, valamint a többi versenyző helyezését, azzal vigasztalva a sorrendben hátul kullogókat, hogy este szépíthetnek az eredményen, elvégre egy lovag nem csak erős, hanem művelt is.

– Művelt ám, mint a szántóföld – kommentálta Doug. – No asszonyok, a fonóba veletek, míg mi férfiak megküzdünk a kovácsfújtatóval.

– Lassan csinálhatnátok mást is, mint lópatkót – piszkálódott Kay.

– Azon már eleget gyakoroltunk, idén erénybugyit kaptok – vágott vissza a férfi.

– Az ilyen macskajancsiknak szüksége is van rá, ha már lusták vagytok kivont karddal védelmezni az erényeinket – szállt be az ugratásba Drew.

– Olyan nektek nincs is.

– Akkor meg minek a vasbugyelláris?

– Ez még kérdés azok után, amit ma reggel a kedves Szőrrel műveltél?

– Na azt pont a kivont kardok hiánya miatt kellett, szóval...

– Mellesleg nem volt elég kivont a kardom az éjjel? – reklamált Simon.

– Arra a bicskára célzol?– kuncogott Drew.

A megtorlás nem váratott magára sokáig, Drew jobbnak látta nyúlcipőt húzni. Simon pedig vadászkutyaként iramodott utána.

A banda maradéka a következő sarkon aránylag visszafogottan vihogva suhant el mellettük, holott annyira intenzíven egymásoztak, hogy azt se vették volna észre, ha egy egész hadsereg csörtet el a hátuk mögött.

Női nevetgéléstől hangos épület előtt álltak meg.

– Aztán szépen játszani hölgyek – intettek búcsút a pasik.

– Aztán szép legyen a bugyogó, különben fel se vesszük – intette őket Sel.

– Majd fogunk vele szórakozni, mikor így is ezer meg egy kifogást találtok, hogy kibújjatok a szex alól. Ezután meg hallgathatnánk, hogy „jaj, berozsdásodott”, meg „hooopszika, elfelejtettem, hova tettem a kulcsot...” – sápítozott Adam, aztán menekülőre fogta.

Kay és Sel már startolt is a házikóba, Tory szótlanul indult utánuk, de Jodie a karjánál fogva visszatartotta, így sikeresen elkerülte a szó szerint utolsóként befutó Drew-t. 

Barátnőjével egyszerre léptek a küszöbre, ahol Tory rögtön meg is torpant.

A viszonylag tágas és világos helyiségben változatos korú és társadalmi helyzetű női lény szorgoskodott, ki rokka mellett, ki hímzőkerettel, egyéb kézimunkával a kezében.

– Ez most komoly? – pislantott a vitájuk óta tüntetően hallgató Jodie-ra.

– Úgyis tudni akartad mit csinálnak napközben a hölgyek – válaszolt barátnője kicsit félvállról.

– Kötelező?

– Kézimunkázni nem – mondta halkan Jodie. – De te tartozol nekem egy mesével.

– Bárcsak mese lenne!

Jodie még mindig a karjánál fogva a kis terem egy félreeső zugába húzta Tory-t. A rokkákra erősített guzsaly jótékonyan elrejtette őket a kíváncsi szemek elől, a kíváncsi fülek ellen meg már-már tátogásig finomított sutyorgással védekeztek.

– Szóval? – lépett oda a rokkának Jodie.

Tory tétovázott.

– Ez így nem fog menni... nem tudom hol kezdjem... inkább kérdezz.

– Kihárfázzam belőled?

– Pillanatnyilag találóbb a kirokkázás.

– Jó, akkor rokkázzunk. Tehát mikor is történt ez a... szeretősdi? Istenem, komolyan azt hittem padlót fogok... Te mint... Éppen te...? Na szóval, mikor?

– Emlékszel még a cserefélévemre?

Jodie eltátotta a száját és többször is megrázta a fejét mire meg bírt szólalni.

– Akkor? Ezt nem mondod komolyan! De hát mikor visszajöttél semmi nem látszott rajtad... Ritkán mozdultál ki, de... a szakdogákat írtuk...

– Jó ürügy volt – bólintott Tory.

– Egyszóval mikor én észrevettem, akkor már...

– Akkor már késő volt – erősítette meg a nő, amit Jodie már pedzett, és kínjában a guzsalyt kezdte el szálazni.

– De hogy...? Már ha érted... Bassza meg, még mindig nem tértem magamhoz!

– A sztori szinte sablonosan egyszerű. Richard prof volt az egyetemen... mivel nem az ő diákja voltam, ebből nem lehetett gond. A többi ment, mint a karikacsapás. Meglátni és megkedvelni... fülig belezúgni egy pillanat műve volt... és két hónap után rájönni, hogy semmi sem az, aminek látszik, ő meg aztán végképp nem, az maga a pokol. Mielőtt megkérdeznéd, hogy mi fogott meg benne, a válaszom : nem tudom. Richard első ránézésre az a tipikus megrögzött agglegény, afféle igazi szórakozott professzor, aki még csak nem is kifejezetten jóképű, de olyan kisugárzása van, hogy...

– Mint Alexnek?

– Nem, Alex egészen máshogy lélegzetelállító – Tory gyanútlanul őszinte válasza megmosolyogtatta Jodie-t. – Lényeg a lényeg, Richard elég jól tartotta magát, meg nem mondtad volna, hogy akár a lánya is lehetnék... Főleg, hogy két lánya is van...

– Meg egy fia...

– Kettő.

– Tessék?! – döbbent le Jodie.

– Két fia van.

– Nem mondod komolyan, hogy négy gyerek mellett lépett félre!?

– Pedig... És mint kiderült, nem is először.

– Beszarok! Apropó, Alex honnan tudja, hogy te...

– Gőzöm sincs – vonta fel tanácstalanul a vállait Tory.

– És te honnan tudtad, hogy ő kicsoda? Hiszen ezer meg egy Alex van... Talán még Alex Bryant-ből is akad egy pár darab... vagy apja fia?

– Hogy? Ja, nem – rázta meg a fejét Tory. – Egyáltalán nem hasonlít apjára. Talán csak a szeme... Igen, a szeme az olyan ismerős volt. A nevét csak onnan tudom, hogy közvetve neki köszönhetem, hogy fény derült az igazságra. Épp Richardra vártam az irodájában, mikor megcsörrent a telefon és bekapcsolt az üzenetrögzítő. Alex hívta, nehogy megfeledkezzen a házassági évfordulójáról... – Tory nyelt egyet – ...miközben az épp soros csajával hetyeg...

– Ó szegényem! Képzelem mekkora sokk lehetett.

– Az volt. Legalább akkora, mint most találkozni a fiával, aki... aki nem értem, miért ilyen velem...?

– Milyen ilyen? Hiszen tök rendes! – vette a védelmébe Jodie a szóban forgót. Volt, aki volt, de attól ő még rokonszenvesnek találta.

– Hát ez az.

– Gyanúsan rendes?

– Szerinted nem?

– Hát... tény, hogy én biztosan nem így reagálnék a helyében. Nyugi Tory, szemmel tartom, és ha bántani akar, azt nagyon megbánja!

Tory csendesen felkuncogott és hálásan nézett barátnőjére, de a jókedv csak átmeneti volt, mert Jodie-nak még hibádzott valami a képből. Kitűnő érzékkel trafálta telibe a hiányzó láncszemet.

– Mondjuk ami azt illeti, én téged sem értelek. Tény, hogy téged rondán átvágtak a palánkon, de ha jól vettem ki a szavaidból, nem te jártál így először és valszeg az utolsó sem te vagy. Azért ettől ennyire befordulni...

– Nekem már ez is sok volt. Én mint szerető... – Tory hátán még ennyi idő után is végigszaladt a hideg. – Hiszen tudod mit gondolok erről... Hánynom kellett magamtól, hiába szakítottam vele azonnal, ahogy megtudtam. Csakhogy egy szemeszter nem két hónapból áll...

– Zaklatott?

– Mondjuk inkább úgy, hogy nem adta fel könnyen. Nem tudtam úgy az utcára lépni, hogy ne lett volna ott, úgyhogy ha nem volt muszáj, akkor inkább nem mentem sehova. Persze az sem segített, hogy utána ujjal mutogattak rám. Azt hittem sosem lesz már vége.

Jodie megrendülten nézett Tory-ra. A hallottak alapján sok minden más megvilágításba került. Már értette miért lett olyan zárkózott, miért maradtak el a kirándulások, miért temetkezett a munkájába, miért kellett órákat könyörögni neki, hogy egyáltalán kimozduljon otthonról.

– Miért nem szóltál? – kérdezte szomorúan.

– Mert tényleg azt hittem, hogy majd elmúlik. Mert észre sem vettem, hogy már csak te vagy nekem... azt hiszem megszoktam az egyedüllétet... mert az biztonságos... – vonta meg a vállát Tory, majd bőszen hajtani kezdte a rokka kerekét, mert úgy látta társaságot kapnak.

Sel, Kay és Drew araszoltak egyre közelebb egyik kezükben gobelinjeikkel, a másikban székeikkel.

Jodie vette a lapot és a lebukást kivédve barátnőjéhez hajolt, hogy megmutassa mit is kéne csinálnia.

Tory alapvetően jó kézügyességgel volt megáldva, de most szabadulni akart, friss levegőre vágyott.

A kíváncsi hármas hallótávolságba ért.

– Mit sugdolóztok itt annyira? Már mindenki benneteket néz – érdeklődött a legközelebb húzódott Sel. Ebben speciel igaza volt.

– Ha megszúrom magam az orsóval, akkor eljátszhatnám végre Csipkerózsikát?! – fakadt ki bosszúsan Tory, csak hogy kielégítse az őket bámuló mindenki kíváncsiságát is.

– Hogy te mit össze tudsz szenvedni! – ment bele a játékba Jodie, amint megértette mit akar a nő. – Jobb, ha a szálláson vársz míg mi végzünk, mert már nagyon unom a nyavalygásodat.

– Ennyire ne spirázd túl... – mormolta vissza az orra alatt Tory, de végtelenül hálás volt barátnőjének.

8

    Brian könnyen megjegyezhető útvonalat skiccelt fel, aminek köszönhetően Tory hamarost meghallotta a megjósolt hangzavart. Sőt, hangorkánt, mert a kürtök szavával együtt morajlott fel a tömeg. A következő másodpercben kiért a vár alatt elterülő nyílt mezőre.

Az ám, csakhogy a közönség emelvénye és közötte helyezkedett el a lovagok sátrainak labirintusa, valamint az „aréna” ahol már kezdetét vette a küzdelem.

Ha eddig érzett is megbánást amiatt, amit Briannel tett, az most egy csapásra elszállt. Le merte volna fogadni, hogy ettől rövidebb és ésszerűbb út is létezik.

A nem csekély kerülő végén szerencsére azonnal felfedezte barátait, már csak azt kellett kitalálnia, hogy csatlakozhatna hozzájuk úgy, hogy a tőlük nem messze posztoló Alex ne vegye észre.

Hamar rájött, hogy ezzel a lehetetlent kísérti, mert a férfi kitűnő rálátással bírt a többiek törzshelyére és ezt ki is használta. Ezért jobb híján úgy tett, mintha a világon minden a legnagyobb rendben volna, noha valójában minden ízében reszketett, hiszen nagyon jól tudta, hogy ezt nem játszhatja a végtelenségig.

Ezt Alex komoly, kissé talán rosszalló tekintete elég nyilvánvalóvá tette.

Jodie szemei is nyilvánvalóvá tettek valamit.

Például azt, hogy vagy bombabiztos magyarázattal szolgál különcködéséért, vagy elseprő erejű elterelő hadműveletet prezentál.

Utóbbinál tette le voksát, mert magyarázkodni nem volt kedve.

– Melyikőtök takarózott be Briannel? – támadta le őket némileg túljátszott jókedvvel. 

Számítása bejött, barátnője rögtön ráharapott a témára.

– Ezek szerint már láttad. De azt kötve hiszem, hogy tudod miről is maradtál le pontosan... – Jodie beszámolója kuncogásba fulladt.

– Pedig csak rögtönöztem, mint te a kajáldában – csatlakozott Drew is.

– De ha még egyszer a gatyájába nyúlsz, nem állok jót magamért! – fenyegette meg Simon komoran.

– Nem nyúltam a gatyájába, csak a madzagját oldottam ki – helyesbített évődve a nő.

– Akarom tudni, miért is kellett a gatyamadzagját... khm... ? – tudakolta Tory a gondolattól is hidegrázósan.

– Ha már hozzá kellett érnem, az a minimum, hogy ezt ne ússza meg egy szimpla ejnye-bejnyével.

– Lehet, hogy hülye kérdés, de miért kellet hozzáérned?

– Kölcsön tenyér visszajár – húzta ki magát öntudatosan Drew.

– Az a segg kísérteni fog álmaimban... – forgatta a szemét Jodie, de aztán elnevette magát. – Ő lehet a hiányzó láncszem az evolúcióban.

– Vagy yeti volt a papa.

Tory sejtette, hogy ezt még a végtelenségig tudnák ragozni, de Vic hobbit ekkor új versenyzőt konferált fel.

Önkéntelenül is Alexre tévedt a szeme. El kellett ismernie, a férfi úgy vonzotta a figyelmét, mint éjszakai pillangót a lámpafény, és minél többször akadt össze a pillantásuk, annál inkább annak is érezte magát, csak éppen a gombostűre nyársalt változatban.

Utálta magát, amiért nem képes az orra előtt folyó csatára összpontosítani.

És nem is Jodie lett volna, ha nem veszi észre.

– Ugye, hogy csak nem hagy hidegen? – vonta egy kicsit félre a kupaktanácstól.

– Csak elbambultam... – válaszolt Tory közömbösen.

– Mégis milyen jól tudod mire... jobbanmondva kire gondoltam – kacsintott cinkosan a nő. 

Tory remélte, hogy nem olyan vörös, mint amilyennek érzi magát. Kezdte már unni, hogy lépten-nyomon elpirul.

– Jó pasi. És?

– És? Ez még kérdés a tegnapi után?

– Miért, mi történt tegnap? – adta az ártatlant Tory.

– Jaj, ne játszd a hülyét, tudod te azt nagyon jól. Rám miért nem volt kíváncsi?

– Mert nem te baromkodtál.

– A többi vándormadár a közelünkbe se jött, ő vajon miért?

– Honnan tudjam? – vont vállat Tory, és ez most kivételesen igaz volt, hiszen valóban nem tudhatta, hogy tényleg véletlenül szúrta ki a férfi, vagy esetleg már akkor sejtett valamit.

– Már a koncert alatt téged bámult, szívem.

– Nem bámult, a közönséget nézte, aminek én is a része voltam.

– Persze... Akkor miért néz most is?

– Mert a szem arra való, hogy nézzenek vele – mondta Tory és a férfira lesett. Kicsit megkönnyebbült. – Most nem is engem néz, hanem a királyt. Tényleg, most mire várnak?

Jodie a harctérre pislantott, ahol egy teljes harci díszben fetrengő lovagot tartott sakkban az ellenfele, majd a főhely felé fordult.

– A fenség kezében van a döntés.

Tory elhűlt.

– És ha a feneséges úgy dönt, akkor le is szúrja? – kérdezte kicsit gonoszkodva.

– Dinnye! Csak azt dönti el, hogy folytathatják-e.

– Különben arról ki döntött, hogy ő lesz a főmufti?

– Természetesen a nép, még tavaly. A hét közepe körül kihirdetik, hogy kik a lehetséges jelöltek, aztán az utolsó estén bejelentik, hogy a titkos szavazás eredményeképpen ki uralkodhat a következő évben, átadják nekik a koronát, meg mindent ami ehhez jár.

– Demokrácia a középkorban?

– Muszáj mindenbe belekötnöd? – mérgelődött Jodie, aztán olyan arcot vágott, mint aki megvilágosodott. Minimum. – Oké, szép terelés volt, egy juhászkutyának becsületére válna.

– Akkor leszállsz végre a vesszőparipádról?

     Miután Jodie belátóan ejtette a témát, a nagy bajvívások közepette jobbnál jobb ötletek születtek Szőr Brian elkedvetlenítésére.

Nemsokára technikai szünet következett és amíg a párbajozók megkísérelték rendezni soraikat, a szolgák meg a csatamezőt, a jónép szétszéledt kaja, de még inkább pia iránt. Úgy látszott már edzenek az esti ereszd el a hajamra.

A bőséges reggeli után a kommandó úgy szavazott, csak nassolni akar. A nassolnivaló beszerzését Jodie vállalta be, az önként jelentkező Tory segédletével.

Az önként jelentkezés természetesen nem volt véletlen, mert a nő látta, hogy Alex is útra készül, feléje.

Alex kis híján megtaposta a hangszerét az újabb kitérő manőver észleltén, és teljesen biztos volt benne, hogy ez már nem a véletlen műve. Ráadásul a nő olyan hirtelen tűnt el a szeme elől, hogy azt se tudta merre induljon utána.

– Elmegyek kajáért, kértek valamit? – jelentette be, zenésztársai legnagyobb rökönyére.

– Egy fél lovat nyomtál le reggelire, hova fér még beléd? – szörnyülködött Jenny.

– Jaj, de naiv vagy hugi! Hát nem látod, hogy meglépett az őrizetes?

Alex elkerekedett szemmel nézett Vic-re.

– Te miről beszélsz?

– Hölgy zöldben, aki tegnap a hölgy sárgábant alakította és fő ismérve, hogy kedvenc kobzosunk árgus tekintetét pajszerral kéne lefeszegetni róla – magyarázta tüntetően a dudáját piszkálva Vic. - Részletezzem még?

– De jól megfigyelted – jegyezte meg epésen Alex.

– Látja azt bárki, ha van szeme. Na eredj utána, mert azt is látom, hogy beledöglesz, ha nem beszélhetsz vele.

– Ha ezzel mered húzni, elevenen nyúzlak meg! – fenyegette meg barátját Alex.

– Ha még ebben az évezredben sikerül befűznöd, olyan leszek vele, mint a vert csipke.

– Mondtam már, hogy szemét egy dög vagy?

– De azért szeretsz, nem? – vigyorgott Vic.

Alex nem vesztegetett több időt a rovására poénkodó dudásra.

    Tory és Jodie ráérősen lépkedett visszafele a szünet következtében megélénkült piactérről, karjaikon két kisebb kosárnyi rágcsálnivalóval. És, ha már ők vállalták a beszerzés nyűgét, hát meg is dézsmálták a finomságokat.

 

– Apropó, mi lesz, ha kifogynak a lovagokból? Önként jelentkezőket jelölnek ki? – fogalmazódott meg a kérdés Tory-ban.

– Dehogyis! Ez egy verseny – magyarázta készségesen Jodie. – A bajvívás csak egy része, a jelentkezőknek több téren is bizonyítaniuk kell. Minden napra jut valamilyen próba. Ma este például afféle trubadúr csata lesz.

– Nem elég, hogy hülyére verik egymást, még kornyikálnak is?

– Azt majd holnap, ma verselnek. Isteni jól szoktunk szórakozni.

– És mit kap a nyertes?

– Szíve hölgyén, vagy hölgye szívén kívül egy grátisz hetet, jövőre.

– A szíves hölgyek addig mi a túrót csinálnak?

– A bajvívás után megmutatom.

– Miért hangzik ez nekem gyanúsan?

– Mert lökött vagy.

Tory reklamálni készült, de ahogy befordultak a következő sarkon a torkára forrt a szó. A járókelők közt egy látszólag céltalanul és tanácstalanul cikkcakkozó ismerős alakot fedezett fel.

Míg Jodie pár lépést tovább haladt, ő megtorpant azt fontolgatva, hogy merre is szelelhetne el, de a háta mögött sétáló párocska nem számított a váratlan legyökerezésre és egy pillanatra kibillentette őt egyensúlyából. Egy lépéssel korrigálta útvonalát, ám ekkor egyenesen Alexnek ütközött.

Riadtan szökkent hátra, kosarát védekezőn szorította maga elé, erősen megkapaszkodott benne és a férfi háta mögé lesett segítségért. A másodpercek óráknak tűntek.

A férfi arcán elégedett mosoly terült el és elállta az útját. Eszében sem volt elszalasztani a nagyszerű lehetőséget.

– Szép hölgy, válthatnánk pár szót?

Hangja hallatán Jodie kíváncsian fordult vissza és leparkolt mellettük.

– Nagyon muszáj? – nézett Tory farkasszemet a tekintélyes akadályt képező férfival. Semmi kedve nem volt ezt a beszélgetést Jodie füle hallatára lefolytatni, de a férfi nem értette el a finom célzást.

– Nagyon – bólintott Alex és azonnal a közepébe vágott, mielőtt a nő valamilyen ürüggyel megint megléphetett volna. – Nézd, tudom, hogy ki vagy, és a viselkedésedből ítélve, te is tisztában vagy az én kilétemmel.... de ezért nem kell rosszul érezd magad...

– Azért megengeded? – kérdezett vissza Tory ironikusan.

– Ha feltétlenül ragaszkodsz hozzá... csak gondoltam jobb, ha tudod, hogy emiatt bujkálnod is teljesen felesleges előlem.

– Én nem is... – tiltakozott Tory, de a férfi pillantásától fülig pirult. Már megint.

– Tory... – ingatta meg a fejét szemrehányóan Alex.

Az eddig dicséretes csendben, de gyanakodva figyelő Jodie nem tudta visszafogni meglepetését.

– Szóval ezért volt olyan sürgős gyónnod.

Tory lemondóan sóhajtott.

– Kösz Jodie...

– Na jó, most már valaki mondja el mi folyik itt.

Alex csodálkozva nézett Tory-ra.

– Nem tudja?

– Lehet, hogy felétek az ilyesmit világgá kürtölik...

– Hé, azért ne harapd le a fejem – mentegetőzött mosolyogva Alex.

Tory nem tudta eldönteni, hogy magára dühösebb vagy a férfira.

Hát ezt a pasit semmi sem hozza ki a béketűrésből?! Csak mosolyog rendületlenül... mintha rajta nevetne... de nem, mégsem... hiszen nincs a mosolyában semmi gúny, semmi lenéző vagy lekezelő...

„Istenem gyönyörű a mosolya!” – gyengült el Tory.

– Ti ismeritek egymást?– szólt közbe türelmetlenül Jodie.

– Nem – mondták egyszerre. Alex ismét elmosolyodott, Tory lehajtotta a fejét.

– Illetve, személyesen eddig még nem találkoztunk – próbálta magyarázni a férfi és közben Tory-ra lesett. A nő kerülte a tekintetét. – Ne haragudj, ha ezt tudom...

– Csak azt kaptam, amit megérdemeltem – válaszolt szárazon Tory. – Most már fejezd be, ha elkezdted. Hadd legyek végre túl rajta.

Alex megütközve nézett a nőre. Restellte magát az átgondolatlan akció miatt, és azért, hogy nem négyszemközt beszélte ezt meg vele. De már nem volt mit tenni.

– Hé, kiböknétek végre mi a fene van? – követelte Jodie.

– Nos, Tory az apám... barátnője volt – próbálta Alex menteni a menthetőt. Tory azonban keresztülhúzta terveit.

– Pontosabban a szeretője, mert azt a csekélységet elfelejtette közölni, hogy nős.

Jodie döbbenetében hangtalanul tátogta barátnője nevét.

– Hát ezzel nem szokása eldicsekedni – biccentett Alex megértően, tudomásul véve Tory döntését.

– A lényegen ez mit sem változtat.

– De, ez elég sokat változtat rajta. Egyezzünk meg valamiben, jó? Nem beszélünk róla többet, te pedig nem kerülsz engem mylady. Rendben?

– Nem értelek...

– Mit nem lehet ezen érteni? Fátylat a történtekre és élvezzük a középkort. Szóval? – nyújtotta felé a kezét Alex.

– Rendben – egyezett bele Tory még mindig tamáskodva. 

Ha eddig zavarodott volt, most egyenesen hangyás... És az a mosoly az újabb kézcsók előtt...